A londoni Royal Albert Hall történelmi hely: a Beatles és a Rolling Stones kétszer is fellépett itt, de ugyancsak legendás koncerteket adott a Pink Floyd, a Led Zeppelin, Frank Sinatra és Bob Dylan is. Ez ama pontja a világnak, ahol minden nagy zenekar fel szeretne lépni egyszer, de keveseknek sikerül. A Cinematic Orchestra a tavaly megjelent Ma Fleur óta olyan nemzetközi elismerésben részesül, amiről Jason Swinscoe-ék álmodni sem mertek volna, s ennek az egyik jutalma, hogy negyven további zenésszel kiegészülve játszhattak a nagy múltú csarnokban többezer ember előtt. Nem okoztak csalódást.
Annak ellenére sem, hogy számomra kiábrándító volt a Ma Fleur. Nem igazán tudtam volna megmondani, hogy ezt egy hatfős zenekar készítette, és igazság szerint rettentően hiányoltam a korábbi lemezekről ismert big bandes, gazdag hangzást, a samplerezésről nem is beszélve. A mai napig nem tudom megérteni, hogy hogyan lehet a Ma Fleur a Cinematic Orchestra legsikeresebb lemeze, színvonalában és tartalmában egyszerűen meg sem közelíti az előző munkákat (vagy tényleg ennyire vevőek az emberek erre a giccsességre újabban?). Száz szónak is egy a vége, sejtettem, hogy ha akarom még valaha a régi Cinematic Orchestrát hallani, akkor a) el kell mennem megnézni őket élőben, vagy b) bízhatok a sorsban, hogy valamikor kiadnak egy koncertlemezt, amivel már egyébként is jó pár éve adósak. A b-terv megvalósult, de most már az a-nak is muszáj.
Ugyanis nem egyszerűen arról van szó, hogy a november 2-án rögzített Royal Albert Hall-os fellépés jó, hanem egyenesen zseniális. Úgy szól ez a kiadvány, ahogyan a Ma Fleur-nek kellett volna! Felemelő érzés a lemez megsavanyodott, hideg és unalmas témáit ennyire élettel telve hallani, szó szerint pompázik az a hat felvétel, amit eljátszott a zenekar az albumról (ezeken kívül olyan klasszikusokat hallhatunk még, mint az All That You Give, a Flite, vagy a tizenöt perces Ode To The Big Sea). A háttérben diszkréten hallani a Heritage Orchestra huszonnégy főjének a játékát, de állítólag egyes zenéket egyszerre negyvenen adtak elő. Ez főleg a Prelude és a Time & Space című felvételek során érződik.
The Cinematic Orchestra – Breathe (live @ The Barbican)
Hatalmas elvárásokat támasztottam a lemezzel szemben, és sokadik hallgatás után is úgy tűnik, hogy a Cinematic Orchestrának egyáltalán nem volt gond megfelelni ezeknek. Könnyed, játékos formában adják elő még a legmeghittebb dalaikat is, és olyan formájukban hallhatjuk a Ma Fleur legszebb pillanatait, ahogyan egy öt évvel ezelőtti Cinematic Orchestra adná elő. Lehet, hogy régimódi vagyok, és nem akarom elfogadni a változást, de nekem ez akkor is sokkal jobban tetszik, mint a tavalyi album. S akkor most már tényleg nincs más hátra, mint vagy kiruccanni külföldre, és megnézni őket élőben, vagy reménykedni abban, hogy tényleg újra eljönnek Budapestre. Négyötöd.
Linkek: