A bevezetőben leírtak ellenére továbbra sem vagyok hajlandó kibékülni az Air jelenlegi zenéjével. A Do The Joy-on egyszer már felbosszantottan magam, reménykedtem, hogy nem ilyen lesz az album, ehhez képest a kislemezként kidobott Sing Sang Sung bár értelmezhetőbb, de legalább annyira geil és fölösleges. Engem némiképp a szénné játszott és mostanra felháborítóan unalmassá vált Peter Bjorn and John reklámzenés-fütyülős Young Folks-szára emlékeztet, simán befuthat hasonló karriert. Ha a félrevezetően ostoba twee-hangulat helyett azonban az album más részeibe is beletúrunk, az egész lemez ívét felhúzó ritmusszekcióra (a dobokat Joey Waronkernek, a Smashing Pumpkins egykori dobosának köszönhetjük), vicces közjátékokra (Be A Bee) és néhány meglepően jól sikerült, pszeudo-egzotikus lazulásra talál az ember.

Tényleg sokat dob az egészen, ha végre előkerülnek a gitárok, még ha ilyen franciásan, hogynemondjam daftpankosan torzítottak is, és nem kezd lightos süppedésbe az album. Bár máshol azt írták, éles cezúra van a Love 2 közepén, szerintem meg épp’ jól sikerült elosztani a trackeket, legalábbis az utolsóelőtti, legutóbbi slágerükre, a Mer Du Japonra emlékeztető Eat My Beat nagyot harap a fülbe, nagyobbat, mint a Pocket Symphony bármelyik darabja. De mindezen tények akkor sem adnak választ arra, hogy most melyik Airnek lehet hinni inkább: amely ha megfelel a nevébe foglalt rövidítésnek (Amour – Imagination – Réve), akkor lemezről lemezre egyre unalmasabb, ha viszont hajlandó foglalkozni a hallgatóval, heccelni és meglepni őt, akkor viszont nagyon is izgalmas és aktuális tud lenni. Talán jó lenne ezen elgondolkodni. Hármas.