2009 nyarára olyan erős koncertprogramot sikerült összehozni a magyar (és főleg budapesti) szervezőknek úgy általában, hogy zenekedvelő legyen a talpán, aki bírja a tempót idővel és pénzzel. A június vége pedig különlegesen sűrű lett: még ki sem pihentem magam a Blindead–Rosetta buli után, ami azért igencsak megmozgatta a headbangelő izmaimat, már itt is volt a következő csapás, a Voivod–Down álompárosítás.
Tavaly nyáron már elhúzták a mézesmadzagot az orrom előtt a Downnal, amikor a Metallica társaságában járták Európát, és beígértek egy budapesti fellépést két megabuli között, de akkor ez mégsem jött össze, hatalmas bánatomra. Szinte el sem hittem, hogy a New Orleans-i supergroup (amely néha összeáll pár évre, csinál egy lemezt meg néhány turnét, aztán újabb évekig “pihen”) ez alkalommal valóban a PeCsa színpadára lép. De az álom mégis valóra vált.
Az első két fellépővel nem volt szerencsém, a Sunday Fury-t ugyanis lekéstem, pedig érdekelt volna, mit alakítanak egy pecsás bulin. A Voivod bár tudom, hogy hatalmas hatású zenekar, hivatkozási alap egy rakás kedvencemnél, eddig mégis kimaradt az életemből, és mivel a színpadhoz közelítve majdnem leszakította a fejem az irgalmatlanul nagy hangerő, inkább kimenekültem a szabadba. Hozzáteszem, hogy azok után, amit a Downnal műveltek a ráadásban, már kicsit sajnálom, hogy nem adtam esélyt a produkciónak.
Mielőtt a nagy kedvencek színpadra léptek volna, már jó előre pozicionáltam magam az egyébként viszonylag szellős tömegben. Elöl, középen persze egy gombostűt sem lehetett volna a földre ejteni, de a széleken már különösebb nehézség nélkül is elegendő mozgástérhez jutottam. Mert lehetetlen lett volna nem mozogni. A Down viszonylag pontosan, minden különösebb felhajtás nélkül kezdett bele a zenélésbe.
Amikor Phil Anselmo berobbant a színpadra, megőrült a tömeg. Azok után, amit ezen az estén (végre) láttam (rengeteg heroin, sok más drog, pia és pár túladagolás után) ettől az embertől, már értem, hogy a Pantera frontján miként tudott bepörgetni, megőrjíteni tízezreket a legendás koncerteken. Azóta persze eltelt pár év. Anselmo hangja nem éppen nevezhető kristálytisztának, bár ezen nagyon nem kell csodálkozni, mégiscsak 41 éves, 25 év aktív énekléssel a háta mögött, ami közben néhányszor fizikailag és lelkileg is padlót fogott. Ha nem is egy csalogány, frontemberként ezer százalékosan áll helyt. Nem is tudom, mi hajtja még, de kétségtelen, hogy élőben maximálisan alátámasztotta kijelentését, miszerint, ő nem az az ember, aki feladja. Meg aztán ezekhez a témákhoz nem is kell csalogánykodni.
Anselmo nagyon intenzíven kommunikált a lelkes közönséggel, úgy tűnt, valóban meghatódott tőlünk és attól a rengeteg energiától, amit áramolni érezhetett mindenki, aki jelen volt. Megdicsért, megénekeltetett minket, szinte az egész fellépést a közönségtől centikre őrjöngte végig, szóval igazán nem lehet panasz az újabban tarajos énekesre. A műsor után még megjutalmazott minket egy kis közös énekléssel is, mielőtt szokásához híven elhajította volna a mikrofont.
Természetesen a zenekar többi tagja is kiváló volt. Látszott rajtuk, hogy imádják, amit csinálnak, tőlük elhiszem, hogy buli az élet, a fellépés pedig egy hatalmas, közös móka. Mivel Kirk Windstein (Crowbar) gitáros-énekes oldalára álltam, belőle láttam a legtöbbet, ahogyan néha átszellemülten nyomta a sludge témákat, máskor meg ugrálva, bólogatva, nagy vigyorral az arcán lelkesedett vagy Pepper Keenannel (Corrosion of Conformity frontember) szántotta fel a színpadot. Azt pedig külön élmény volt nézni, ahogyan Jimmy Bower (Eyehategod, Crowbar, Superjoint Ritual) püföli fáradhatatlanul a dobokat. Talán csak a csonttá aszott Rex Brown tűnt enerváltabbnak a többieknél, de ő is korrektül hozta a kíméletlenül döngölő témákat.
Mindhárom albumról játszottak dalokat. A sokak által legjobban kedvelt NOLA-ról elhangzott a Hail the Leaf, a Lifer, a Stone the Crow és záróakkordként az örömzenébe és totális őrületbe fulladó Bury Me in Smoke (itt csatlakoztak be Voivodék, átvéve a hangszereket). A kettes albumról emlékezetes volt a New Orleans is a Dying Whore vagy a There’s Something on my Side, viszont nagyobb hangsúlyt kapott az utolsó, a hármas számú lemez, az Over the Under. Élőben is meghallgathattuk végre a Path, az On March the Saints, a NOD, a Beneath the Tides, az Eye of the South című számokat. Külön említést érdemel, hogy legnagyobb kedvencemet, a Nothing in Return (Walk Away)-t a ráadásban játszották, és a himnikus, zseniális riffek még hosszan hullámzottak, lüktettek a PeCsa levegőjében, mert percekig visszhangozták őket a zenészek, és ahogyan láttam körülöttem, velem együtt mindenki bólogatva, üdvözült mosollyal az arcán üvöltötte a refrént.
Korábban a Kultblogon:
Linkek: