A black metal még napjainkban is extrémnek számít, bár a sok hígulás és átalakulás miatt már jócskán vesztett egykori polgárpukkasztó és deviáns felhangjából. Egy régi tervet megvalósítva mostantól nem csak hallgatunk, hanem ajánlunk is ilyen lemezeket. Bevezetésnek itt van négy az idei évből, mind a műfaj egy érdekes és izgalmas gyarmati területéről: Afrikából, Amerikából, Németországból és Angliából.
Wildernessking – The Writing of Gods in the Sand (Antithetic Records)
Heathens, magyarul pogányok néven kezdte pályafutását ez a remek dél-afrikai banda, de két ep után inkább újragondolták a dolgaikat. Egy szükségszerű névváltás és a zenekar bővítése mellett újításként aggattak még néhány ólomsúlyt az amúgy sem pehelykönnyű zenéjükre. Így lett az egykori black’n’roll bandából Wildernessking, egy fiatal post-black metal csapat, mindenféle vaskos hatással a progressive-rock és régi vágású thrash metal háza tájáról. Idén már az új felállás jelentkezett a debütáló nagylemezzel, ez lett a hét dalos The Writing of Gods in the Sand. A Cape Town-i srácok nem sok időt vesztegetnek bemelegítő felvezetésre: a nyitó Rubicon károgó, üvöltő acsarkodása, és a két gitár gyönyörűen telt riffjei kíméletlenül rárontanak, majd legyalulják a hallgatót. Viszonylag sokáig nincs is megállás, csak a tempó változik olykor; a szorongató kéz kicsit elengedi a torkunkat, és rövidebb kiállásokkal sikerül levegőhöz jutni. A dalok fogyaszthatóan hosszúak és végig ügyesen strukturáltak, a gyorsabb részek a felgyülemlett hordalékukkal jéghideg özönvízként gondtalanul hömpölyögnek, de a féltempós vagy még lassabb süppedések is nagyon rendben vannak. Bár néhol még lehetne kicsit finomhangolni, a Wildernessking bemutatkozása ennek ellenére is érett és ígéretes munka. Kár, hogy az azóta megjelent három dalos (kicsit feleslegesnek tűnő) kislemezükről ez már nem mondható el. Remélhetőleg nem csak egyszeri nagy dobásról van szó.
Abigail Williams – Becoming (Candlelight Records)
A megalakulása óta identitászavarral küzdő amerikai csapat hét-nyolc éves aktív pályafutása alatt több arculatváltáson és átalakuláson is átesett. Tagok jöttek és mentek, lettek bizonyos elemek hangsúlyosabbak, majd szorultak átmenetileg háttérbe. Éppen ezért sokan a megújuló, kalandozó, mások a helyét nem találó zenekart látták bennük, amely mindig egy újabb műfaj iránti szenvedély áldozata lett, közben képtelen volt hosszabb időre megállapodni. Három teljes stúdiólemezt adtak ki, három részben egymással harmonizáló, ugyanakkor a folytonosan új irányvonalakkal és elképzelésekkel sok szempontból egymásnak éppen ellentmondó anyagok a deathcore, black metal és post-metal vidékeit járva. Nem véletlen a múlt idejű, nekrológ jellegű hangvétel, ugyanis július elején jelentették be, hogy az amerikai turné végével az Abigail Williams története is lezárul. De előtte még megkaptuk az utolsó, egyben legjobb nagylemezüket. Újfent sikerült ügyesen összerántani jó pár elemet és hatást (a post-metal kimért, lassú építkezését, vagy a vonósokkal, kevés női vokállal és egészen szolid szimfóniával megteremtett népzenei atmoszférát), aztán az egyes darabokat a black metal keményre fagyott földjébe ásni. Bár a kritikusok és a rajongók egy része tovább fanyalog, a Becoming egy remek album; dallamos, vad és harsány, kiváló előjáték lehet a műfajtól ódzkodóknak. Kíváncsi lettem volna, hogy innen merre tovább, viszont így legalább méltósággal teli a végjáték. Még ha az Abigail Williams névre inkább egy emlékezetes epigonként, mintsem mesteri úttörőként fogunk emlékezni.
Der Weg Einer Freiheit – Unstille (Viva Hate Records)
Sűrű, szürkéskék viharfelhőként terül szét a németek új albumának morajló ambient nyitánya. A kezdeti lebegés azonban csak egy pillanatig tart, hogy alig másfél perc után hirtelen kirántsanak a kényelmes, békés idillből. A kezdő Zeichen 12 perce alatt lefut az egész repertoár: a könnyed dallamok átalakulnak atmoszférikus, sodró gitárjátékká, alatta fülsértően zakatol, lüktet a szokásos fémes, indusztriális dob, végül az énekes erőteljes, dühödt károgása a realitás kemény betonjához csapkod, és még jó ideig lenyomva tart. Ezzel a jól bejáratott recepttel szerzett magának hírnevet a trió Európa, azon belül is főként Németország szerte. Az új anyag a korábbiakkal szemben túl sok újdonságot nem tartogat, az elért minőségi szintet magabiztosan tartják, ráadásul a hangzásuk is érezhetően kristályosodik. Az alaptémák újfent baromi markánsak, a néha felbukkanó basszusmenetekre és a lassú, tiszta pengetésekre felkapjuk a fejünket (kár, hogy amilyen hirtelen jönnek, olyan gyorsan távoznak is), és az énekes kemény, agresszív stílusa még mindig csontig hatol. Sok változás hozott a programozás helyetti harmadik tagnak felvett dobos is. A ritmusképletek érdekesebbek, igaz, a bántóan monoton kattogást nem sikerült teljesen kikezelni. Ez sok esetben egészen hatásos nyers ízt kölcsönöz, máskor viszont a rendesen kikevert hangok között kifejezetten zavaróan hat. Ezzel együtt továbbra is érezni bennük régi vágású és a modernebb black metalt is, hozzá kicsi a punk mocskából és lendületéből, kiváló egyveleg.
Wodensthrone – Curse (Candlelight Records)
Ha a németek zenéje kavargó esőfelhőket idézett, a Wodensthrone vidékei felett már vörösen izzik a légkör, és a dermesztő földeket kásás, hullámzó köd nyaldossa. A 2005-ben alakult zenekar főként az angolszász folklórból és mitológiából táplálkozva készíti pogány, viking és black metal keverék zenéit, de senki ne gondoljon sörszagú középkorra és bugyuta hősi eposzokat dalolászó bárdokra. Animizmussal átitatott, szolid költőiséggel megformált dalszövegeik a föld és az ember kapcsolatáról és a természet szeszélyességéről szólnak, mely hol keblére ölel, máskor pusztítóan tombol. A kiváló első nagylemezük óta nem csak turnéztak egy hatalmasat, de kiadót váltottak és az előző énekestől is megváltak. Utódja nem rendelkezik olyan nyers, sokszínű orgánummal, viszont velősebb, magasztosabb hangja könnyen helyt áll a súlyos zenei részek örvényében Kell is a kitartás, mert a tíz perc feletti tételek a földet kegyetlenül megrengetve menetelnek, ráadásul van belőlük nyolc hosszú darab. Szerencsére a díszítés sem teljesen hiánycikk: billentyűsök, néhány remek szóló és akusztikus gitár hangja tölti ki a szegmensek közötti apró hézagokat. Sikerült egy sűrűbb, szívósabb hangzást is elérniük, ugyanakkor zenéjük mintha veszített is volna az első albumon még meglévő régi vágású black metal-bájból. Egy ilyen epikus lemezhez pedig hasonlóan markáns befejezés dukál: miután a szépséggel és agóniával teli The Name of the Wind elcsöndesedik, a levezető harangszó, csilingelés és süvítő szél még sokáig ott kavarog a hallgató fülében.