Nem tudom, ki hogy van vele, én már halálosan unom a negyedévente esedékes Parov Stelar és Waldeck-koncerteket, de a stílussal tulajdonképpen semmi komolyabb bajom nincs. Ezért is fogadtam hangos velkámmal a Club des Belugas feltűnését a Balaton Sound pénteki programjának egy igen ideális szegletében, mert a legutóbbi, egyben a rendezésileg legelső Sound óta kellemes emlékként él bennem a hasonló stílusban mozgó Madrid de los Austrias fellépése. Habár inkább klubkoncertpárti vagyok, a fesztiválozásban különösen bírom az effajta kockázatmentes belefutási lehetőségeket nagyszerű zenekarokba, és a Madrid 2007-ben egy igazán belevaló, jazzy koncertet adott. Amelyen ráadásul egyáltalán nem volt zavaró tényező, hogy az égvilágon semmit nem tudtam pár alapinfón kívül róluk – valahogy így álltam most a német Club des Belugas-szal is, bár rájuk emlékeztem 2008-as Swop című nagylemezük kapcsán, ami végig is pörgött nálam párszor abban az időben. Így ismerősként üdvözöltem róla a Some Like It Hotot, de a közönség nagy részéhez hasonlóan én is hagytam, hogy a ritmus győzzön az ész felett. A Club des Belugas kvintettje pedig úgy játszott, mintha mi tennénk nekik szívességet, hogy meghallgatjuk őket: Brenda Boykin énekesnő olyanokat gesztikulált a számok közben, hogy komolyan vártam, mikor esik le az arca, minden szám közben és végén volt egy jó szava vagy grimasza egy-egy kiválasztotthoz a táncolók között, a végére pedig szinte egész Zamárdinak megköszönte, hogy itt lehettek.

Maga a Club des Belugas, ahogy már utaltam rá, egy erősen jazz-központú műfajban utazik. Nu jazznek egyre kevésbé nevezném, amit aznap toltak, mert arra egyre inkább rásül Stelar és Kruderék elektronikaközpontúsága – szinti ugyan volt a Club des Belugasnál is, ők azonban inkább vad szólókat eregettek rajta. A zenei képzettség egyébként lejött az elképesztő lazaság ellenére is: mind az öten a fellépés során többször is olyan magánszámokat nyomtak le, hogy azok simán elhangozhattak volna egy koncertterem ing és nyakkendő uralta enteriőrjében is. Zeneileg és hangulatilag is abszolút ötös volt tehát ez a szett.

Egyébként már a Club des Belugas során feltűnt, hogy szinte senki nem próbál meg időben kezdeni. Olyan szinten le volt lustulva a strandpapucsokban és törölközőkben mászkáló közönség, hogy értelmetlen lett volna időben, de csupán néhány eltökélt lézengő előtt kezdeni. A németek csupán egy fertályórával kezdtek később, de így is kábé a koncert felére telt meg a T-Mobile Terasz, igaz, az a teltház már meg volt véve abszolút. A szinte említésre se méltó Anima Sound Systemen kívül (nem követem túl up to date a dolgaikat, de amit aznap hallottam tőlük tíz percben, abszolút érthetetlen és dislike volt részemről) Trickynél volt ez nagyon feltűnő.

Este 8 előtt 5 perccel megérkezve ugyanis teljesen lazán odasétálhattam a Nagyszínpad elé három méterrel senkitől sem zavartatva, bár ekkor még nem láttam át ennek a későbbi taktikai és helyzeti előnyeit. Már csak azért sem, mert különösen nehézkesen kezdett a Trickyt leszámítva egyenfeketében nyomuló zenekar – a szokásos Sweet Dreams-feldolgozás után Past Mistake negyedórásra nyújtott verziójával nyitottak. Már ezekben a pillanatokban világossá vált, hogy Tricky bizony készen van, mint a mateklecke: eleinte többet volt háttal a közönségnek, mint szemben, majd magához ragadta az egyik mikrofonállványt, de csak becsukott szemmel lóbálta, szűrte a szavakat, de nem lehetett érteni belőle semmit, majd a doom-os tempóra verni kezdte a melléhez először az egyik, majd az énekesnőjétől lenyúlt másik mikrofont is. Néha eleresztett egy “Jesus calls!”-t, hogy teljes legyen az összkép. Mégsem csinált hülyét magából, ellenben roppant szuggesztív volt, ahogy szenvedett a kimondhatatlan érzéseitől. Az is elég hamar kiderült, hogy az egy héttel ezelőtt fellépő Massive Attack egy fényévre került Tricky produkciójától. A Massive mint kollektív öntudat működött a Volt Fesztivál színpadán, jelen esetben viszont Tricky volt az, aki totál belőve vonaglott, énekelt, hadonászott a színpadon, mint egy sámán, aki a show végén letérdelve mintha még imádkozott is volna a lelkünkért.

És amit a legfontosabb kimondani: nem triphop volt. Tricky lemezeit egyébként is egyre nehezebb számomra akként értelmezni (a tavalyi Knowle West Boy, bár érezhetően  a bristol sound része, mégsincs köze a tíz évvel korábbi Angels With Dirty Faces albumhoz), de ez a show egyértelmű bizonyítéka volt egy új dimenziónak. Ebben a dimenzióban pedig abszolút vállalhatóan játszották el a Sweet Dreams-t, sőt, ez volt a fellépés egyik legjobb része; másrészt pedig a tavalyi Szigeten is eltolt Ace of Spadest a Motörheadtől. Utóbbi minden bizonnyal életem egyik legnagyobb élménye volt: Tricky ezúttal is felhívta a közönség egy részét a színpadra egy kis közös zúzásra, és bár a kordonon való esetlen átmászásomat a bringalámpám bánta, azt hiszem, a szám szellemiségének abszolút megfelelő mennyiségű és minőségű léggitározást és vicsorgást mutattam be a nézőtéren maradtaknak. Nyilván ezek után csillagos ötös, bár azzal a kitétellel, hogy valószínűleg azok számára volt élvezhető ez a másfél óra, akik nem teljesen tudatlanul jöttek a Nagyszínpad elé.

Tricky után jobban kifáradtam, mint egy HC koncert mosh pitjéből szabadultam volna, pedig előzetesen a Chemical Brothersre is óriási energiákat akartam mozgósítani. Már csak azért is, mert tudtam, ha megszólal az új lemezről a Horse Power vagy még inkább az év egyik legromantikusabb száma, a Swoon, akkor nem ácsoroghatok töketlenül. Így próbáltam még némi alkoholbevitellel felszívni magam két órára, és még full lelkesen álltam be az egyre gyarapodó közönség soraiba. A Chemicalnál már nem mondható, hogy nehezen gyűltek volna össze az emberek, sőt, valószínűleg másfél-kétszer annyian voltunk, mint Trickyn.

A színpadon ekkor már állt egy igen komoly space-es beütéssel bíró, gépekből álló parancsnoki állomás, amit igen hamar el is foglalt Rowlands és Simons, és bele is fogtak lézerekkel és komoly háttérvetítéssel megtámogatott szettjükbe. Valahol itt kellett volna, hogy elkapjon a feeling – és mégsem történt az égvilágon semmi. Szerintem egy kicsit a közönségen is múlott, mert körülöttem például semmi nem változott, amikor elkezdődött a koncert: ugyanúgy járt körbe az izmos felsőtestek és kissé túlöltözött csajok között egy-egy spangli, néhányan talán elkezdtek ringatózni, de csomóan úgy beszélgettek, mint csak a rádióból szólna a nyitó Galvanize (vajon tervezett volt, hogy az első Balaton Sound reklámfilmjének zenéjével nyitottak?) vagy a Horse Power. A Swoonnál vesztettem el végleg a türelmemet és a hitemet: lehet, hogy a fáradtság is közrejátszott, de szerintem a közönség nagy része full inkompetens volt a színpadon zajló események szempontjából. Így kissé szomorkásan igyekeztem kijutni a heringtáborból (az, hogy legalább hárman agyon akartak verni emiatt, szinte mellékes), mégis, ezután következtek azok a pillanatok, amelyekre azt mondom, nem volt ez egy rossz koncert, csak valami nem klappolt. Egy színpadra néző teraszon ültem le, amikor elkezdték játszani a Star Guitart, és egy pillanat alatt elkapott az érzés, hogy ez már megtörtént egyszer: tíz éve is talán, névtelen kábeltévé játssza az utaztató klip rossz minőségű kópiáját, én pedig megint nagyon fiatal vagyok. A következő a Hey Boy, Hey Girl volt, amit talán nem túlzás az én generációm himnuszai között emlegetni. Azt hiszem, itt döntöttem úgy, hogy lépnem kell – ki tudja, milyen bódító nosztalgiaroham lett volna a vége. Hármas.

Az említett szám után ugrott be, hogy még talán pont átérek a Die Antwoordre, ha nagyon sietek. Előzetesen nem voltam benne biztos, hogy tényleg érdekel ez az eszement őrültség, ami az Enter The Ninja és a Zef Side alapján lejött. Ugyanakkor tény az is, hogy zavarodott európai lelkünknek egy ilyen társulat olyan, mint crack a macska nyelve alá: szükséges rossz. Egy rendes európai hiphoppert szerintem nem hat meg semmiféle olcsó gengszterkedés, vagy ahogy DJ Bootsie mondta egy interjúban, senkit nem érdekel már egy egyszerű Cypress Hill-ütem. Utólag bánom, hogy csak az utolsó számra és a ráadásban elnyomott Enter The Ninjára értem oda, mert a közönség reakciói alapján bármennyi és bármilyen azelőtt történt zseniális pillanatot el tudok képzelni. Így csupán erről a tíz percről tudok tudósítani: körülöttem habzó szájjal üvöltötték, hogy Ninja, Ninja, mindenki teljesen megvadult, legbizarrabb álmaink nője, Yo-Landi Vi$$er sikoltva-üvöltve küldte el a jó büdös kurva anyjába az összes nézőt, majd letolják az Enter The Ninját, ami valószínűleg a dadaizmus csúcsra érése kábé egy évszázados csúszással. Értékelés? Yeah!

Itt már tényleg úgy voltam, hogy fogalmam sem volt, hogyan fogok még 15 kilométert bringázni izzadtan, egy szál pólóban és kivilágítás nélkül, de azért becsülettel igyekeztem még kivárni a Chromeo fellépését, mert amit eddig hallottam róluk, az messze több, mint izgalmas. A körülmények azonban ellenem dolgoztak: egyre többen tűntek fel, akik láthatóan a dílerükkel karöltve vették meg a napijegyet, ráadásul az OTP Freedome névre hallgató koncerthelyszínen 20 perccel a kiírt kezdés előtt két balfaszt kellett hallgatnom, ahogy artikulátlan baromságokat motyognak a mikrofonba. Nem, ez még természetesen nem a Chromeo volt, így viszont semmi kedvem nem volt ácsorogni egy sátorban, ami még egy eljegyzéshez is kicsi lett volna, nemhogy egy koncerthez, így elnéztem még utoljára egy atomkész haverom után. Mire visszatértem, már 5 méterrel a sátor előtt sem volt hely, belátni meg szinte esélytelen volt. Így feladtam, de a lényeg így is megvolt: 2010 legjobb koncertjei közül kettőt biztosan a Balaton Sound fog majd az év végén adni.