A Vampire Weekend két évvel ezelőtti bemutatkozása után jogos volt az a felfokozott várakozás, amit az idén megjelenő Contra című lemeze váltott ki. Elvégre is a gombamód szaporodó indie zenekarok között olyan fénysebességgel ívelt felfelé a karrierjük, hogy a beléjük vetett bizalom nem alaptalan. A második albummal kapcsolatos elvárások nyomasztóvá is válhatnak egy fiatal banda számára, de a Contrán a görcsölés apró jele sem látszik, hiszen vidám, pozitív a lemez, sőt mondhatni pihekönnyű, a debütalbum fényében viszont olyannyira is az, hogy szinte súlytalan. Félreértés ne essék, korrekt lemezzel van dolgunk, van annyira okos és jó, hogy a Vampire Weekendet végülis az átlag felett tartja. Csak érezhetően hiányzik belőle valami. Valami, amit az OK Go Of The Blue Colour Of The Sky című lemezén már első hallgatásra megtalálunk.

Az album nyitódalánál nem csak annak címe (WTF?) miatt kapom fel a fejem, hogy mégis miaf… fog most történni, hanem azért is, mert a szám az első hangtól kezdve egyszerűen DÖGÖS. És ez szerencsére az egész lemez nagy részére is igaz, köszönhetően annak, hogy a frissen megjelenő harmadik albumot funk hatások ihlették. Ezt az alapot aztán sok mindennel – elektropoppal, torzított gitárokkal, szaggatott dallamokkal, na meg Damian Kulash nyüszítő, vinnyogó, itt-ott hisztérikus énekhangjával – szórták meg. Az album játékossága emellett egy-egy dal szélsőségeiben bontakozik ki igazán.

A chicagói banda akár egy másodpercről a másikra képes fojtogató ridegségből végtelenül nyugodt lelkiállapotba rántani (While You Were a Sleep), de egy alapvetően fájdalmas, szomorú dalt (Skyscrapers) is a kezdeti torokszorítás ellenére jammelős, laza hangulattal képesek oldani. Arról már nem is beszélve, hogy egy olyan feelgood dalt (All Is Not Lost) is sikerült legyártaniuk, ami még a vizsgaidőszak kellős közepén is naiv gondtalanságot sugall, az I Want You So Bad I Can’t Breathe-t pedig hanyagsága teszi cool, ellenállhatatlan, csajozós dallá.

OK Go – WTF?

A lemez utolsó harmadánál aztán sajnos megint elérkezünk egy újabb WTF pillanathoz. Nagy baj, hogy ezúttal egyáltalán nem pozitívan lepődöm meg. A Before the Earth Was Round a torzított énekhang miatt borzasztóan irritáló, aztán a Last Leaf gitárpengetése az eddig tökös tagokat kicsit pattanásos gimisekké változtatja vissza. Olyan érzésem van, mintha ezt a bátortalan, bizonytalan, szomorkás dalt egy geek diák játszaná az elérhetetlen szerelemnek egy osztálykiránduláson…

Aztán visszatér az a már emlegetett dögösség, de most már kisebb betűkkel. Ennek ellenére, a záró In The Glass visszhangzó kérdésére (“What have I done?”) azért simán azt válaszolhatjuk az OK Gonak: “Gyerekek, hogy mit csináltatok? Egy kiforrott, gazdag, izgalmas évindító lemezt. Köszi szépen!”