Belgium hallatán nem feltétlenül a drum & bass nagyhatalom kifejezés ugrik be először az embernek. Van viszont az országnak egy fia, akinek a neve elég erős pozíciót foglal el a magamfajta szomorkás liquid-funkra és frusztrációkkal teli minimal cuccokra gerjedő dzsungelisták fejében. Ő Alix Perez. Alix, ha egy kicsit korábban születik, ábrázata alapján borítékolható sikert aratott volna a Trainspotting castingján, így azonban másképp emlékezik meg saját negyedévszázadához érve, nevezetesen debütáló albumát keresztelte születési évéről. Az 1984 a szcéna idei egyik legjobban várt nagylemeze.
A Marcus Intalex–Calibre vonalat képviselő srácra pár évvel ezelőtti berobbanása idején csodagyerekként tekintettek az ítészek, mondván kiforrott baseline-okra és összetett, magával ragadó samplercsokrokra egyaránt képes munkáin belül, ami kettősnek valamelyik tagja a liquid trackek nagy részénél nem sikerül közepesnél jobbra; mindemellett pedig még pimaszul fiatal is volt. Aztán ahogy teltek-múltak az évek, néhány sikerzene mellett Alix Perez lassan, de biztosan visszacsúszott a “tisztességes B oldal felelős” kategóriába, érzelmes trackjei önismétlésbe csaptak át, mély dalai pedig üressé váltak, mintsem hűvösebbé. Ilyeténképpen tényleg sok kérdőjelet tartogatott az 1984, miszerint egy rendezetlen retrospektív hangzást fogunk-e kapni tőle, esetleg útvesztőt a szokásos, éppen aktuális divatzenéket célzó fellángolásaiból, vagy új élet lehelését egy amúgy még abszolút prosperáló zenészpályafutásba.
Örökös kérdés, hogy vajon tud-e érdekes lenni egy 60 perc pluszos d’n’b roller, illetve ha nem, akkor milyen stílusú egyéb számokkal kell feltölteni, hogy működőképessé váljon, de mégse legyen “mindenből egy kicsi csillogót mint a búcsúban” jellege. Manapság, ha születik is teljes lemez ebben a szcénában, mindre kerülnek lassabb, robogásmentes szerzemények, ellenben nagy részük úgy szól, mintha 90 bpm-en menne egy drum and bass felvétel. Erre a jelenségre azonban alakult egy új vonal, ami leginkább D-Bridge és az Instra:mental által készített Autonomic podcastekben érhető tetten. Jelenleg jobb híján minimalnak hívják a berkekben, de biztos vagyok benne, hogy fél év múlva, amikor már özönleni fognak a jobb és rosszabb ilyen zenék, rendes neve is lesz. Ebben az autonomic világban nagyon ügyesen házasították a zenészek a jungle és a dubstep hangzásait, némi electro színezettel tarkítva, bizonyítván, hogy mindig van új a nap alatt. Az 1984 címadó és kezdő dala is ebbe az univerzumba kalauzol minket, távolinak tűnő, elérhetetlen női vokálja és Burialra emlékeztető atmoszférája idővel drum & bass sávokba terelődik, összeadva egy nagyon is maradandó végeredményt.
Alix Perez – 1984
Szintén lebegéssel kezd a Contradictions is, ám fél percnél bejövő határozott beatje visszahoz a jelenbe, lépésről lépésre kibontakozó, füstös hangulata pedig meghittséget közvetít a fülekbe. Igaz, hogy Perez mindezt már tucatszorra játszotta meg és anno a harmadik hasonló után is úgy fogadtuk, hogy “igen, ezt tudjuk, hogy tudod”, de ennyi visszatekintés belefér, ha nincs több. Több pedig nem is lett nagyon, a hasonlóan induló Fade Away nyugtalanító, frusztrált urbánus érzésbe csap át, ami meg is kezdi a borítékolható mélyzenék áradatát, amivel kezdettől fogva számolni lehetett. Ezek a trackek (Myraids, State 808, illetve a Zero T-vel közös Suffer In Silence) sajnos pontosan tökugyanolyanok, mint amiket a d’n’b producerek deepliqiudekre fogékony része évek óta számlálhatatlanul és lélektelenül ont kifelé magából. Az I’m Free-t pedig valahol korrektebb lett volna Commix-Belleview (Alix Perez remix)-re keresztelni.
Szerencsére maradt még pár szám az albumon, amelyek miatt emlékezni fogunk rá. A Sabre-rel együtt írt Hemlines dal újító dobjai és szépen kísérő szőnyege akár jövő ilyenkor is meglehetnek még, a felesleges vokálfoszlányért kár bele, de így is nagyon rendben van. A tracklist legnagyobb meglepetését számomra kétségkívül a Foreign Beggars hozta. Elsőre nem is tudtam elképzelni, mi lehet itt az a szál amibe Anglia sötétebb oldalának legintelligensebb utcai prófétái belekapaszkodhatnak. A részvételükkel készült Cut Deepens borút is hoz, kőkemény szociális mesét, Guy Ritchie filmekbe toppanunk rajta keresztül, csak humor nélkül. Az alap egyszerre ütős és visszafogott, teret ad az mc-knek gondolatkifejtésre. Nálam az album trackje.
Mindezek után direkt a végére hagytam a szuperslágert, a rádiók kedvencét, amit, ha a Danubiuson lenne drum & bass óra, az összes magyar középnyakkendős hivatalnok rogyásig hallgathatna esténként hazafelé az autóban. A Forsaken esetében nagyon kiütközik, ki mit kapott az írás során. A hangulatért ugyanis teljes mértékben Alix felelt, a bassline-t pedig a Spectrasoul duó hozta. Utóbbiak ugyan nem szenvedtek vele sokat, megszólalásig ugyanaz a téma robog, mint az elmúlt évekbeli munkásságukon végig. Igaz visszatekerték a mélyet picit. A legendás deep house énekes Peven Everett vokálja telitalálat hozzá, d’n’b kedvelő lányok fűzéséhez kiválóan alkalmas zene, ha másért nem, majd ezért szeretni fogjuk az 1984-et.
Nem rossz album ez, már ha elfogadjuk, hogy nagyrészt szimplán épp készen lett dalok összegyűjtéséről szól, illetve egy tehetséges fiatal-veterán producer rég várt bemutatkozó nagylemezének megfelelő képesség-fitogtatásáról. Igaz, az értékes részét két LP is simán megoldotta volna.
Linkek: