Hazánkat sajnos elkerülte az a rövid turné, melynek keretében a zajzene két monolitja, a német Carsten Nicolai és a japán Ryuichi Sakamoto mutatta be összekapcsolt elméik legújabb végtermékét. A Summvs egyszerre kárpótol és emeli a hiány súlyát: egy újabb gyönyörű, ugyanakkor minden emberi vonástól idegen zene került ki a páros keze alól.
Carsten Nicolai idén tizenöt éve már, hogy Frank Bretschneiderrel és Olaf Benderrel karöltve létrehozták a napjainkra vitathatatlanul minőségi szintet jelképező Raster-Noton kiadót, amely ugyan viszonylag hamar kettévált két kisebb labelre, ettől függetlenül neve mind a mai napig ebben formában kerül elő, ha meg kell határozni az európai instrumentális, posztmodern elektronika egyik origóját. Nicolai ugyanis nem csupán egy kiadót hozott létre, hanem egy teljes érzésvilágot és zenei csapásvonalat, melynek katalógusához az évek során egyre több olyan művész csatlakozott, akik vagy olyan 1950 előtt született művészek életművét csodálva nőttek fel, mint – a teljesség igénye nélkül – John Cage, Michael Nyman és Karlheinz Stockhausen, avagy egyszerűen inspirálva érezték magukat az általuk is felforgatott és termékeny meghasonlásra késztetett klasszikus zene elektronikus ágának vívmányai által.
A klasszikus zenébe betörő avantgarde illetve posztmodern egy univerzum határtalanságával gazdagította azt, egyben fel is vetette a kérdést: egyívású lehet-e az a zene a bécsi klasszikusokkal, a legnagyobb klasszikus zeneszerzők műveivel, amelyben az elektronika az úr, és semmilyen hagyományos értelemben vett hangszer nem játszik szerepet? A kérdés filozófiai vonatkozásain túllépve úgy hiszem, a Summvs két főszereplőjének közös munkáin kívül egyéni életművük is olyasvalami, ami összetettségében, mélységeiben és körítésében méltó, minőségi párja lehet bármilyen klasszikus zeneműnek.
Nem mintha eszközkészletének újdonságával igyekezne elragadni: a Summvs minden eleme ismerős lehet a páros eddigi kiadványain végigtekintve, de egy Alva Noto & Ryuichi Sakamoto albumtól senki sem vár többet, mint a német lassan felépülő, rengeteg gépszerű, enigmatikus zörejéből összeálló emberidegen univerzumát, melybe lassan úsznak be a japán mester finom, olykor csak egy-két akkordból álló zongorafutamai – nagyon kiszámított, nagyon intelligens elektronika ez, még ha a laikus hallgató számára keveset is mutathat elsőre. Azonban a páros azért is bír ekkora hírnévvel, mivel ők lemezről lemezre képesek arra, amire mások ritkán: egy olyan hangulatot megteremteni, mely megragadja és leköti a figyelmet.
Pedig Nicolai talán még partnerénél is jobban uralja az albumot: a “ton-nichtton” képletben ő továbbra is kitart az utóbbi elemnél, ő szolgáltatja a távolságot a valóságtól. Ahogy lemezeinek borítói sincs semmi egyéb, mint néhány geometria mintázat, vagy néhány semmitmondó pasztell színkombináció, úgy textúráiban is olykor gépszerű zajokkal dolgozik, olykor pedig mintha egyfajta dekóder lenne, aki űrből érkező, földi agyunkkal fel sem dolgozható üzeneteket fordítva le egy másik, hasonlóan nehéz és szavakba önthetetlen nyelvre: a zenéére.
A Summvs egyik erénye, ha ezt lehet ebben a műfajban erénynek nevezni, hogy erős hangulati atmoszférája és popzeneitől a lehető legtávolabb álló eszközei ellenére talán a leghallgathatób kortárs klasszikus-elektronikus zenei album, amit hallottam. Ebben mondjuk jelentős részt vállal az albumon kétszer is előkerülő, igen kellemes Eno-Moebius-Roedelius szerzemény, a By the River kétszer is előkerülő feldolgozása, illetve az olyan kitörölhetetlen Sakamoto-zongorajátékokkal gyönyörködtető számok, mint a Halo vagy a Pionier IOO. A műfaj iránt érdeklődők nyilván úgyis meghallgatják, de aki most ugrana fejest ebbe az egészbe, nyugodtan indulhat akár innen is visszafelé. Négyötöd.
Alva Noto & Ryuichi Sakamoto – Live in Berlin, 2011
Tracklist:
- Microon I
- Reverson
- Halo
- Microon II
- Pionier IOO
- Ionoscan
- By This River
- Naono
- Microon III
- By This River – Phantom
Borító:
