Michaela Dippel – vagy ismertebb nevén Ada – karrierjének az eddigi legnagyobb érdeme, hogy 2004-ben megírta Blondie című bemutatkozó albumát, és ezzel egyrészt az év egyik legjobb tech-house megjelenését jegyezhette, másrészt pedig bebizonyította, hogy a stílusban a nők egyenrangúak lehetnek a férfiakkal. Az egészet ráadásul fokozza, hogy a Blondie-n nem hatott az idő vasfoga, így még ma is ugyanolyan jól szól, mint annak idején. S ez elég nagy szívesség is a német művésznőnek, aki ugyanis érthetetlen módon ezt követően hét évig szinte nem csinált semmit, s ha éppen ki is adott valamit, az képtelen volt megközelíteni ennek a lemeznek a színvonalát. Nagyon úgy tűnt emiatt, hogy sokakat követve Ada is csupán egy egyszeri csoda volt az elektronikus tánczene történetében, és épp ezért rendkívül jó, hogy végre valahára megjelent a Meine Zarten Pfoten (Az én gyengéd kezecskéim) című második album, ami eléggé nyomatékosan rácáfol minden ilyesféle spekulációra.

A lemez lenyűgöző startot vesz, Ada egy Luscious Jackson-feldolgozással pár perc alatt nyilvánvalóvá teszi, hogy a visszatérése sokkal több egyszerű tech-house zenék véletlenszerű elrendezésénél. Mind a Faith, mind a továbbiakban felcsendülő számok a gyengéd, nőies oldaláról mutatják be Adát, aki percről percre egyre szebben, egyre tündöklőbben ragyog. Ha lehet hinni a hivatalos sajtóanyagnak, akkor minden egyes hangszert ő szólaltat meg, és van valami nagyon szépen megtervezett abban, ahogy ezek idővel fokozatosan háttérbe szorulnak, és a lemez felénél eldurran az első határozott tech-house (At The Gate). Két oldala van így a Meine Zarten Pfotennek: egy popzenei és egy földalatti. Míg a Jazz Singerben még a millenium kori downtempo és szalonelektronika szabályainak megfelelően énekel kifejezetten csajos szerepkörben a szerző, addig a Happy Birthdayben már a dallamos tech-house fénykorát idézi fel – mindkét esetben szinte hibátlanul. Hajlandó vagyok 2018-ig várni, ha ez az egyetlen feltétele egy harmadik nagyszerű albumnak. (Négyötöd.)

Ada – Likely (fanvideó)

Adához hasonlóan John Tejada is különleges szereplője a tech-house színtérnek: ő annak ellenére tudott Berlinben hosszú ideig, vagy tulajdonképpen mindmáig elismert lenni, hogy a Los Angeles-i otthonát soha nem hagyta el. Az elmúlt másfél évtizedben számos jó lemezt készített (közülük talán a 2004-es Logic Memory Center és a 2006-os Cleaning Sounds Is A Filthy Business a két legjobb), ráadásul különböző projekteken keresztül – mint az I’m Not A Gun – más stílusokban is éveken át nagy sikerrel alkotott. Az utóbbi három-négy évben végül megtorpant a munkássága, és jobbára már csak korábbról bent ragadt ritkaságokkal lepte meg a rajongóit, ezért a nemrég bejelentett új, Parabolas című albumot Tejada esetében is lehet egyfajta visszatérésként fogadni. A tizenkétszámos gyűjtemény végül nem okoz olyan meglepetést, mint a fentebb ismertetett kolleganőjéé, mindazonáltal csalódást sem kelt.

Viszonylag egyszerű felépítést választott Tejada: egy tech-house/minimal felvételt egy ambient/idm jellegű követ, és ez a minta szinte végig kitart a lemezen. A Farther And Fainter című indulás jó előzetes a további szűk órát illetően, ugyanis minden pont annyi ideig és pont úgy szól benne, hogy klasszikus hangulatot kölcsönözzön, és ezt a szerző több esetben a nem négynegyed alapú részekben is hozni tudja (a Subdivided például könnyedén felidézi az 1990-es évek nagy intelligens úttörőit, elég mondjuk a Plaidre gondolni). S igazából így gond nélkül, színvonalasan elpörög a Parabolas az utolsó számig, és annak ellenére képes a hallgatási faktorát magasan tartani, hogy különösebben kiemelkedő momentumokat tartalmazna. Tejada végig azt hozza, amiben jó, és ezáltal a Parabolas egy jó album, főleg a régi rajongóknak ajánlva. Témáit tekintve hasonló mértékben kóstol bele a tudományba (Mechanized World, Timeless Space) és a fantasztikumba (The Dream, The Mess And The Magic), hiteles portrét ábrázolva a szerzőről, amely portré úgy tűnik, hogy még a 2010-es évek elejére sem fakult meg. (Háromnegyed.)

John Tejada