Az ismertté válás után két évet kellett várni arra, hogy a glitch-hop stílus letéteményesének számító The Glitch Mob letegye az asztalra az első szerzői albumát. A Drink The Sea ennek fényében nem is nulláról indul. Egy hatalmas kérdőjel éktelenkedik előtte: vajon rosszul ütemezett, elkésett válasz egy egynyaras hypera, vagy kidolgozott mestermunka, ami egy következő szintre emeli a műfajt?
2008 nyarán, őszén hamarabb söpört végig egyes körökben a glitch-hop láz, mint a világgazdasági válság híre. Erre az áhított Kaliforniából érkező, headbangelhető idm-rap átmenetre pörgött boldog-boldogtalan, majd megfelelő utánpótlás hiányában ugyanazzal az elánnal le is ült az őrület. Mindeddig csak remixeken keresztül lett ismert a szólóban saját munkákkal is sikeres edIT, Boreta és Ooah hármasa (az egykori negyedik tag, Kraddy a szokásos “creative differences” hatására időközben kilépett a csapatból). Márpedig ez a remixelgetős jelenség valahogy úgy működik az elektronikus zenében, mint a legprofibb implantátum a műmelleknél: szép, de nem az igazi. A Glitch Mobról sem derült még ki, hogy vajon csak ügyesen tuningolnak és püfölik a dobgépet, vagy lapul bennük egyéni művészi érték is.
A Drink The Sea-n már a tracklisttel is érzékeltetik a tagok, hogy nem akarnak több kételkedést: egyetlen feldolgozás sem található a számok között, sőt, közreműködőből is csak egy bizonyos Swan nevű hölgy. A vele készült Between Two Points kétségkívül a lemez legnagyobb próbálkozása, amelyben a trió zenei agyának számító edIT vissza szeretne térni egykori gyökereihez, a mind a mai napig kísérleti IDM klasszikusnak számító Crying Over Pros For No Reason albumához. A szomorkás, mégis emelkedett melankólia az első másodperctől áthatja a dalt, a lány hangja kompatibilis a Portishead-barát fülekkel, az alatta lévő beat pedig ugyanúgy építkezik a régi gitárbetétekre, mint az újfajta basszusra. Izgalmas és pontosan kivitelezett kísérlet, amiből viszont éppen a jó glitchek védjegyének számító ziláltság maradt ki sajnos. A végeredmény ennek ellenére több mint hallgatható, a hozzám hasonló oldschool edIT-buziknak viszont be kell látniuk, hogy azt a srácot már elveszítettük.
A lemez egyébként mintha pont a Glitch Mob egyhangúságát firtató kritikákra akarna egy nagyon direkt választ adni azzal, hogy minden egyes számában más alaphoz nyúl. A nyitótrack Animus Voxnál rögtön leróják a srácok a Radiohead iránti tiszteletüket, amelyre sokszor hivatkoznak, majd elmennek ipari rockozni a Fortune Daysszel. Könnyed szintipop szól a Dream Within A Dreamben, iskolás kisdobost játszanak a We Swarmban, és zárásként egy hamisítatlan indie dal jön a Starve the Ego, Feed the Soul személyében. Mindeközben folyamatosan, kalapácsként sújt le a 80-90 bpm közötti beat, az összes középfrekvenciás hang a végletekig kimunkált, a fémes szőnyegek lázítóan búgnak, és magukban hordozzák az apokalipszist.
The Glitch Mob – Drive It Like You Stole It
Amikor azon gondolkodtam, milyen élethelyzetnek lehetne a Drink The Sea a príma aláfestője, az a kép ugrott be, amint a Deep Impactben egymásba gabalyodva figyeli a fülig szerelmes fiatal pár az őket rövidesen elmosó, gigantikus szökőárat. Viszont mivel ez az állapot jellegéből adódóan csupán pár percig tart, erről az albumról is érdemes csak a Drive It Like You Stole It számot hallgatni, mint az epic hangzású glitch-hop definícióját. Világvége úgyis csak egyszer van az ember életében.