Nem kamuzok olyat, hogy én már az elején ott voltam, sőt én segítettem a faternak a helyére tolni a potikat a stúdióban. Nem ’98-ban került hozzám a lemez… Hanem úgy egy évvel később. Akkoriban elég körülményes volt zenéket beszerezni, lévén a bakelit elég kiváltságos dolog volt (legalábbis ha ilyen zenékről beszélünk, persze Pet Shop Boys az nekem is bakeliten volt meg a ’88-as Introspective-től), az első komolyabb online p2p forrásként pedig az AduioGalaxy Satellite dereng fel, de ez akkor még nem létezett. A Mysteries of Funk emlékeim szerint mIRC warezen keresztül esett be a BME koleszba, ahonnan egy gyerekkori jóbarátom unokatesója osztotta nekünk a manát. Így került rá életem első dnb mp3 gyűjteményére ez az album olyanok mellé, mint Roni Size-tól a Fashion, Klute-tól a Casual Bodies, a 4 Hero-tól a Two Pages; amikor Roni Size és DJ Die megcsinálták a Scorpio-t és a Breakbeat Era-t, és amikor a TeeBee és Matrix nevek egy éppen küszöbön álló gondolat voltak (ezek egy-két év múlva váltották be nagylemezen a hozzájuk fűzött reményeket).

Grooverider a ’80-as évek végén kezdte összegereblyézni a hírnevét, először illegal party-k nyomán, majd a ’90-es években már rezidens klub dj-ként. Először a disco shit irányából indult, aztán ment rá a house-ra és játszott rave party-k afterjain, ebből lettek a techno és jungle anyagokból álló szettek, amiből később a drum and bass nőtt ki. Lehet, hogy nem ez a legjobb summája a dnb születésének, de most nem is ezzel akarok foglalkozni, hanem azzal, hogy a világ megváltását a ’90-es évek végéig sikerült húzni, amikor egy háromtonnás pöröly erejével sújtott le a Mysteries of Funk. Nem tudom, hogy a hivatalos megmondások szerint mikortól vagy pont melyik kiadványtól szokás a drum and bass születését számolni, de ami engem illet, nekem ez az album teszi le ezt a mérföldkövet.

A Mysteries of Funk egyszerre ássa elő az évtizedekkel korábbi jazz hangmintákat, mutatja meg iskolázó szinten, hogy hogyan kell használni az éppen akkortájt szárba szökkenő tört ütemeket (ami itt már nem a veszett pörgetésről szól, bár úgy vannak benne jungle maradványok, mint a konzervekben a “mogyorót tartalmazhat”), plusz az egész felett ott lebeg az az elképesztően súlyos science-fiction érzés, aminél azóta nem tudtak futurisztikusabbat produkálni. És ez utóbbi az, ami miatt a mai napig imádom elővenni az albumot, még úgy is, hogy már több menetben ronggyá hallgattam, mert egy-két év kihagyás után mindig úgy tudok rácuppanni, mintha most hallanám először.

A felvezető Cybernetic Jazz eleje pont olyan, mintha egy sci-fi klasszikus kezdődne. Ez a zene szól, mikor Ripley felébred a hibernálásból az Aliens elején, ez a zene szól Naima kocsijában a Nirvanában, ezt hallom, mikor egy Galaktikát forgatok, és még sorolhatnám. Az ultimate sci-fi hangzás, pont ezzel a basszussal, ezzel a szintivel, ezekkel a dobokkal, és amekkora felütés, annyira ki is tart a lemez végéig a hatás, és ez az, amitől annyira kivételes az album. Aztán a Rainbows of Colour-ban már megjelennek a Dark City füstös bárjában szkafanderben ülő figurák (képzavar, de használd a fantáziád), a nő énekel, Charlie Parker feltámolyog a színpadra, és egy Miles Davis-től csórt trombitába fújja heroingőzös lelkét. Amúgy ha első hallásra Björköt haluzod a vokálba, nem hiba, van hasonlóság, csak Roya Arab hangjában az izlandi nyafkaság helyett az énektechnika mellett egy olyan letisztultság is van, amivel nem lehet betelni.

Az On The Double-lel folytatódik a jazzes drum and bass, itt csak néhány kisebb űrsikló húz el a fejünk felett (szerintem tuti, hogy ezt a hangot hallod benne többször is), majd hasonló a helyzet a Time And Space-szel is, csak itt már beértünk a hangárba, és néha kicsit visszahangzik a hatalmas acéltér. Aztán eljutunk a lemez első (ha nem “a”) csúcsára, ahol a Where’s Jack The Ripper szól… Amikor mai dnb zenéknél a darkstep elnevezést használják, és brutális basszusokkal meg zúzással akarnak félelmet kelteni, mindig az jut eszembe, hogy az adott producert egy sötét szobában lekötözve felejteném ott, a háta mögül pedig ez a szám szólna. Már az első hangjától kiráz a hideg, annyira sötét és alattomos, aztán ahogy beindul a ritmus, százhússzal kezdesz keresztülhajtani egy pislákoló neoncsövekkel halványan megvilágított alagúton, aminek kurvára nincs fény a végén. A flow folyamatos, gördülékeny, végeláthatatlan, a zene pedig a leghitelesebb, legkortalanabb track a dnb törénelmében.

Aztán kilenc perc után egyszercsak felmentést kapunk a sötétség alól, és a Fly With Me valami tiszta, fényes helyre visz, de azért érezni, hogy ebben a mennyországban valami nincs rendben: az angyaloknak mintha drótozott, apró ledekkel díszített szárnyuk lenne, és csak az oldalukra erősített antigravitációs gadget tartaná őket a föld felett. A szépérzés (hallucinációja) egy suttogva kért “stay with me” után szertefoszlik, aztán a C-Funk úgy kezdődik, mint mikor egy bad trip elől mégsem sikerült elmenekülni, és muszáj bevállalni. Négy percen át még nem tudjuk hova jutunk, de utána lassan fellazul a közeg, és egy scatting vokáltól űrfunkká válik az egész. Aztán jön a Starbase 23, az egész kezdődik a legelejéről, és halljuk, hogy valószínűleg mégis csak ugyanaz a babysitter vigyázott Grooveriderre és DJ Krushra a brit-japán tengelyen.

A Time & Space végül csak kiszakad oda, ahova a Fly With Me-nek nem sikerült: egy pillanatra még Copacabana is feldereng, de legalábbis időn és téren kívülre kerülünk, ahol megállnak a levegőben a fákról szálló pihék, és buborékokban lebeg a narancslé a pohár és a szánk között. Ez után a Rivers of Congo nem is ránt vissza a gonoszba, hanem folytatódik az űrjazz vonal még az Imagination alatt is. Kisebb bicsaklással az 560° egy meglehetősen standard drum and bass-t hoz (bár az évszámot és a kifejezést egymás mellé téve rájövünk, hogy ez inkább az “ebből lett”), ami éppen jó döntés, hogy ne csorduljon túl a pohár peremén a jazzes vonal; ez a jövő gépsora, innen indul a következő tíz év breakje. A vizionálás után viszont az Imagionation (Part 3) ismét egy nehéz, mézbe ragadt talpú hallucináció, ahol Alice játékai lebegnek a fejünk felett, trombita sample-ök reccsentenek bele a térbe, a tempó feleződik. Ezt aztán már egy sztenderd ritmussal oldja fel a Stay With Me, ahol visszatérnek a Fly With Me vokálmintái, de ezúttal nem vágódik el a suttogott szavaknál, hanem tényleg marad, és végigmeneteli a tíz percet. A végszót mint egy túlvilági jingle adja meg a Rainbows of Colour énekéből nyesett 17 másodperces részlet, ami egyrészt üzenet, másrészt felszólítás a replay gombra.

Hibátlan album, természetesen tíz per tíz, részemről pedig a drum and bass stílusában valaha alkotott legjobb három nagylemez egyike.

(A fenti leírás a Mysteries of Funk szintén ’98-ban kiadott limited edition verziója alapján készült, ami az eredetihez képest átrendezett számsorrendet és hosszabb trackeket takar. A Sony Music valaha volt egyik legjobb húzása.)