A londoni Wire első három lemezét minden idők legjobb debüt hármasa közt szokták emlegetni. Az újságíró- és zenészkedvenc poszt-punk zenekar az elmúlt 30 évben ennek a három, a rockzene egészére ható lemezének az átkát nyögte. Az újhullámos és az ipari rockos korszakok után most egy letisztultabb albummal próbálnak túllépni egykori önmagukon.
Az utóbbi évtizedben az internet gyökeresen megváltoztatta a lemezek és a koncertek egymáshoz való viszonyát. Leegyszerűsítve: míg korábban a koncert csupán egy, a lemezeladásokat elősegítő promóciós eszköznek számított, addig mára – fordult a kocka – a lemez vált puszta reklámtermékké, és a koncertezés lett a zenészek elsőszámú bevételi forrása. Ennek a tendenciának köszönhető az utóbbi évek reunió-láza is, aminek egyik végletes kivitelezése az, amit például a Pixies is tesz, hogy új dal nélkül turnéznak évek óta; a másik véglet pedig a Wire példája, amikor a klasszikus lemezeiket meg-megtagadva (de nevükhöz ragaszkodva) az új dalokat erőltetik, miközben a közönség a 1 2 X U-t vagy a Mannequint akarja hallani.
A Red Barked Trees bizonyos szempontból az industrialos elemeket felhasználó 2003-as Sendnek és a 2008-as Object 47-nek a folytatása, és egyben visszakanyarodás a korai, gitárközpontúbb dalaikhoz is. Az előre programozott, sokszor avittul szóló ipari rock alapok teljesen eltűntek, a szintetizátorok is visszaszorultak, helyettük az Object 47-ön már pedzegetett akusztikus, vagy visszafogottabban torzított gitártémák lettek dominánssá. Így a Red Barked Trees talán a látszatra legkisebb igényű Wire-lemez. Ez a kötetlenség akár jó is lehetett volna, ahogy szerintem a tavalyi Vaselines-lemez (Sex With An X) is attól volt szuper, hogy nem vettek túl komolyan az egészet, nem akartak egy divatosan roncsolt hangzású anyagot – hogy olyan legyen, mint régen -, pusztán összeraktak néhány semerre se mutató, csillogó tekintetű, kerek popdalt. A baj azonban az, hogy a Wire nem egy politikai ideológiáktól mentes könnyed társulat, és anno hiába találták meg – zeneileg – elsők közt a ’77-es punkból kivezető utat, a társadalomkritikai attitűd ugyanaz maradt, miközben a beszédmódok megváltoztak. A korai lemezek spontán lendülete még simán elvitte a politikumot, a Red Barked Trees dalain azonban, még ha a szövegeket nem is figyeljük, akkor is átérződik valami körvonalazatlan demagógia.
A Red Barked Trees felépítése a társadalmi/politikai töltetű lemezek tipikus szerkezetét követi, ahol a dalok be is töltik a szerkezetbeli funkcióikat. Tehát a kezdő, középtempós Please Take jól megadja a lemez alaphangját, utána a nem túl zúzós, de a sodró Now Was lendülete is hatásos. A harmadikként következő, lassú, beforduló Adapt talán túl korán jön, de szükséges (és szép) felvezetés a lemez eddigi finomszürke tónusát megtörő, döngölős és nyomasztó Two Minutes előtt. Nagyjából eddig tart ki a lemez érdekessége, az ezután következő dalok megmaradnak az első négy szám által kijelölt terepen. Van még egy riffelgetős protest-dal (Moreover), valamint egy majdnem sláger (A Flat Tent), ha valamit mindenképpen ki akarunk emelni, de inkább az unalmas középszer a jellemző egészen a címadó dal nyugtalanító zárásáig. És hiába nincs a dalokban igazából rossz megoldás, máshogy kellett volna csinálni; egyszerűen unalmasak, semmilyenek, egyik sem tud kiemelkedni a többi közül, valamint együtt se alkotnak egy olyan katartikus egészet, mint mondjuk az Arcade Fire Suburbs-e, amitől kirázna a hideg.
A Red Barked Trees-t szimpátiából megsüvegeli majd a szaksajtó, és a közönség is meg fogja tapsolni az új dalokat a koncerteken, de ez akkor is csak egy középszerű anyag, amire senki se figyelne fel, ha nem lenne rajta a Wire címkéje.
Wire – Red Barked Trees (live @ Rough Trade East, London, 2011-01-11)