Amennyiben Amon Tobin, a brazil elektronikus zenemágus sorsa meg van írva valahol, tippelnék: valószínűleg az állhat ott, hogy a 2007-es, radikálisan anti-mainstream Foley Room után az ellentétes irányba vezet hősünk útja. Bár el nem éri azt, az irányzék erősen 180 fokos fordulatot mutat a kísérleti elektronika mély bugyrai után, és Two Fingers projektjének azonos című kiadványa gyengeségei és unszimpatikus mementói ellenére egy nagyon kellemes meglepetése az idei évnek.
Aki ott volt hozzám hasonlóan tavalyelőtt az A38-on (olvasóink közül vélhetően többen is, hiszen zsúfolt teltház volt), vagy mélységesen csalódott lehetett, miszerint Amon Tobin élőben a Foley Room mágikus hangkollázsai után “köcsög drum and bass-t tolt” (nem pontos idézet, már ki tudja, honnan), vagy rendkívül hálás lehetett, amiért a már-már magasművészeti szinten elvont nagylemez után kicsit közelebb engedve érezhette magát a mester utolsó albumához. A Foley Room nekem anno eléggé tetszett, sokat hallgattam, ráadásul a koncert után még dedikáltatni is sikerült egy nagy nehezen megszerzett bónuszlemezes példányt a kissé leizzadt Tobinnal. Ugyan zenegyűjteményen ereklyéje a lemez, mégsem hallgatom már mostanában. Talán az lehet az oka ennek, hogy az ember vagy belefullad a végsőkig a Foley Roomba, vagy csak azt fogja érezni, mennyire, de mennyire idegen az emberi zene lényegétől mindaz, amit rajta hall.
Nem érheti meglepetés azt, aki az emlegetett album után kezd bele a Two Fingers hallgatásába – rengetegszer lesz az az érzése, hogy “hé, ez a téma/dallam már volt legutóbb is”. Persze nem, Amon sokkal jobban kordában tartja saját szerzeményeit, minthogy magát plagizálja. Talán inkább arról lehet szó, hogy még mindig a Foley Room zenei koncepciója uralja az elméjét. Ebből egyértelműen következne az, hogy a Sway-vel (khm, “kevésbé jelentős” grime mc) és a brit producer Doubleclickkel (alias Joe Chapman, régi haver a Verbal Remixes idejéből) felvett lemez tudathasadásos underground hiphop lenne, fuzionálni képtelen zenei és szövegi-előadói oldallal. Nos, ezzel kapcsolatban helyből három meglepetés is éri az embert.
1. Sway meglepően jobb és szórakoztatóbb teljesítményt nyújt, mint This Is My Demo című, tucatgrime debütalbumán. Bár ebben része van a lemezen szereplő női előadóknak (Ms. Jade és Ce’Cile), akik egyrészt a gyengébb számokban szerepelnek, másrészt semmivel sem nyújtanak többet, mint egy átlagos, geil MTV-s rnb/hiphop énekesnő.
2. A Foley Roomról elszármazott és életidegen hangminták érthetetlen módon tökéletesen beépülnek a Two Fingers fogós, életigenlő, olykor kifejezetten horzsoló hiphop (vagy inkább grime?) témáiba, feldobva azokat.
3. Utóbbi kettő fényében már-már bulizós album jegyeit mutatja a Two Fingers, amire aztán végképp nem hiszem, hogy sokan számítottak Tobin teljesen elszállt, önimádó utolsó lemeze után. Ráadásul inkább pozitív az összkép, mint furcsa az összhatás.
Ennyivel viszont nincs elintézve a dolog. Bár konkrét témát nem vesz át Amon legutóbbi anyagáról (az elég amatőr húzás lenne), néhol tényleg nagyon rezeg a léc, és már-már a pofátlanság határát súrolóan hasonlít egy-egy track. A nyitó Straw Menben kifejezetten Keep Your Distance-es motívumok bújnak meg, a Moth Rhythm struktúrája és főmotívuma a Big Furry Head kiköpött klónja, de ha esetleg az Always-t belekevernénk a Two Fingers tracklistjébe, senkinek se tűnne fel. Ezek a dolgok elég unszimpik, és sokadszori hallgatásra azt az érzést keltik, hogy Amon annyira lazán, csuklóból akarta megcsinálni ezt a lemezt, hogy félúton kissé megunta a kreatív részét a melónak. Ezért jár egy marha nagy fekete pont, mert ilyen kvalitású zenész ilyet nem játszhat meg.
Mainstream irányultságú lemezt persze készíthet. És ezzel a negatív éllel együtt is jól sikerült a kísérlet (bár ettől még nem kéne szerencsétlen Tobint Timbalandhez hasonlítgatni, ahogy a Pitchfork teszi). A nyitó kettős Straw Men–Whatuknowabout az év eddigi legjobb hiphop számai nálam, az instru átkötések, mint a Keman Rhythm/Moth Rhythm kifejezetten Foley Room-szintűek, és van még ezeken kívül is bőven jó anyag a Two Fingersen. És ez végülis megér egy háromnegyedet.
Two Fingers – Keman Rhythm