A dark szubkultúra fellegvárának egész sor építőköve található meg Németországban. Nem csak együttesek, de zenei fesztiválok, koncertek, magazinok és kiadók, a szcénát alkotó forprofit és nonprofit szervezetek tömege szolgálja ki a rajongókat. Korábban Orcus néven rendezték azt az Amphi Fesztivált, amelynek idei második napjáról olvashattok a tovább után. Itt végre feltűnik a korábban emlegetett kabarépunk, a Suicide Commando megkapja a magáét, de akad néhány jól sikerült koncert is, mint a Project Pitchfork vagy az And One fellépése.
Másnap később kezdtünk, hogy tovább bírjuk az egyébként az átlagnál sokkal kimerítőbb ácsorgást. Talán a tánc hiánya, talán csak a túlzottan puha szállodai ágy tette, de minden porcikám sajgott így a fesztivál második napjára. A Cinema Strange (MySpace) igazi kabaré zenét játszik punkos gitártémákkal és őrült fellépéssel fűszerezve. Sajnos a kaliforniai illetőségű bohócok zenéje nem tudott teljes mértékben megfogni, nekem nagyon hiányzott belőle az élő dobos. A gépről játszott ütemek kiszámíthatóvá, merevvé és valahogy lapossá tették az egész koncertet. Hiába a furcsa ruházat, az okuláré és az amish/zsidó kalap-szakáll kombináció, vagy a folyamatos tánc, izgő-mozgó rohangászás, nem sikerült meggyőzniük. Igyekezetek, és a fekete elektronikához képest eredetinek számító stíluskavalkádjuk miatt meg is adom nekik a 4/5-öt, mert gyanítom, hogyha életművüket jobban ismerném, akkor simán magával ragadott volna a kabaré hangulat.
Cinema Strange (még több fotó a gothpunk.freeblog.hu-n)
A Das Ich (MySpace) koncert a felénél járhatott nagyjából, mikor kikeveredtünk a szabadtéri színpadhoz. A 2006-ban látott Yukas koncert látványelemei köszöntek vissza a színpadon: Stefan vörösre festve vonaglik és énekel elöl, Bruno pedig Warhammer 40K kancellárnak öltözve nyomkodja a szintetizátort hátul. Egy hentesnek öltözött szintetizátoros alakkal és egy démoni kecskeszarvakat formázó állvánnyal volt több, amit itt kaptam. Időnként persze bele is kiabáltak a mikrofonba, katonás vokált biztosítva az amúgy is elég pattogós, ritmusos zenének. Igazából azon túl, hogy semmivel sem nyújtottak többet, mint tavalyelőtt Budapesten, egészen jó koncert volt. Sajnos nem mentem előre, késő lett volna bevetni magam a sűrűbe, pedig ez az a zene, amire simán lökdösődne egy kicsit még az olyan puhos álgót is, mint én. Nem ismerem annyira az életművet, hogy többnek vagy épp kevesebbnek érezzem a zenét az albumverziókhoz képest, de azért simán megérdemlik az urak a 4/5-öt: 
esetükben egyáltalán nem baj, hogy a jól felépített, egyszerű sablonokat bármikor, bárhol ledarálják a színpadon.
Rövid szünet és mászkálás után jött a Suicide Commando (MySpace), ami beállt az erőtlen, unalmas előadások sorába. Több energiát, dübörgést és kiabálást vártam volna tőlük, e helyett kaptam lagymatag tücc-tüccöt, a színpadon fel-le futkározó cseppet sem karizmatikus frontembert és klisék végtelenül unalmas sorát még a vetítővásznon is. Megint meg kellett állapítanom, hogy annál cikibbet én még nem hallottam, mint a szanaszéjjel, sátánira torzított hangon bemondott danke schön két szám között. Adott ugye egy végtelenül elkeseredett, apokaliptikus industrial EBM zenei világ, amiben az ének nem több a mikrofonba suttogásnál vagy épp dühös ordítozásnál, menetelésre buzdításnál. Ehhez az ember elvárja, hogy az énekes valóban hörögjön, ordítson, kiabáljon, hiszen ha már jön a világégés, akkor aztán tényleg nincs más, mit tehetne. Erre mit kapunk? Egy órán keresztül a statikus recsegésbe oltott monoton szólamokat, egy hangszínnel, azonos hangmagassággal, ének vagy érzelmek minimális megjelenése nélkül. Ez így 1/5.
Szerencsére nem így ért véget a feszt, két kellemes élmény zárta ugyanis a koncertek sorát. Az egyik igazi meglepetés volt, a másik meg hozta, amit vártam. A Project Pitchfork-ot (MySpace) egyáltalán nem ismertem, le is maradtam az elejéről, de aztán ahogy kószáltam a fekete seregben, egyszer csak odakeveredtem valahogy a színpad közelébe. A gitáros-szintetizátoros, az industrialnak talán túl rockos, rocknak viszont túl industrial zene és a frontember (Peter Spilles) olyan összhatást produkáltak, amit élmény volt hallgatni. Járt a lábam, csattogott a fotógép, vigyorogva bólogattam a teljesen ismeretlen ütemekre. Ami nem sikerült a Cinema Strange-nek koradélután, azt a PP simán véghezvitte, bár az egésznek adott némi komikus jelleget a második legfontosabb karakter a színpadon, aki a szintetizátorozáshoz és énekléshez valami furcsa oknál fogva emófrizurát növesztett. Láttam már ilyet korábban, de ott lényegesen fiatalabb és vékonyabb figura hordta így a haját, itt inkább a szánalmas felé tolódott a vicces jelleg. A PP fellépése 5/5, a munkásságukkal pedig igyekszem megismerkedni. Nem lesz könnyű, tekintve, hogy az első albumuk még 1991-ben jelent meg.
Project Pitchfork
WGT-n láttam korábban And One-t (MySpace), ahol nagyon kellemes benyomást tett rám az apró termetű, ám annál energikusabb Steve Naghavi–Chris Ruiz páros. Zenéjük éppúgy elmegy egy német talkshow átvezetőjébe, mint itt, a dark fesztiválon. Az egész feszten ők voltak az egyetlenek, akik direkt ide készültek színpadképpel, ami ötletes, egyszerű, ugyanakkor mégis látványos tudott lenni: kifejezően adta vissza a munkásmozgalom és a diszkó ötvözetét. Volt természetesen töménytelen sláger, néhány ütős feldolgozás és Timekiller “duett” a Project Pitchforkkal – mert ugyebár övék az eredeti. Naghavi ezt a koncertet is végigpörögte, táncolta, dumálta és énekelte, teljesítményéről sokat elárul, hogy ez volt az egyetlen olyan fellépés, ahol körbenézve 
azt láttam, hogy még a leghátsó sorokban is riszál a közönség. Simán jár nekik az 5/5.
A német elektro-dark színtér kimerült, elfáradt, becsontosodott, alig-alig képes megújulni. Akik igazán jó koncertet adtak, azokat is inkább mintha a lendület vinné, semmint az előremutató kreatív áramlatok. A közönség nagyjából tapsol mindennek, ami nagy név, ugyanúgy áll és bambul akármi szól a színpadon. A fiatalok díszesek, mint a varjúba oltott kakadu, de mindenütt kilóg a segg a gatyából. Erős a kísértés, hogy jövőre a már felkonferált Feindflug és Front 242 ellenére valami punk vagy rock fesztiválra utazok, feltéve, hogy sikerül meggyőznöm a társaságot. Fentiekhez hozzátartozik, hogy a stílus nálam sokkal nagyobb rajongói is egyként fanyalogtak az idei fesztiválon tapasztaltak kapcsán. Az ember elfogadja, ha esik az eső, ha drága a sör, vagy a hangosításba itt-ott hiba csúszik, de ezeknél sokkal súlyosabb hiányosságokkal találkoztunk idén Kölnben.
Korábban: