Nagyon különleges eseménynek adott otthont a Művészetek Palotája még május közepén, amikor vendégül látta a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadán Andreas Schollt, korunk egyik legnagyobb kontratenor énekesét a Stuttgarti Kamarazenekar társaságában.
Már amikor az esemény előtt egy hónappal köztéri plakátokon felfedeztem, hogy legkedvesebb kontratenorom hazánkba látogat, tudtam, hogy ezt nem érdemes kihagyni, különösen azért, mert programjában kedvenc szerzőm, Georg Friedrich Händel műveit hozta. Korunkban kontratenorok hangján megszólaló darabokat eredetileg kasztrált énekesekre írták, akik fénykorukban, a barokk érában többnyire hősi karaktereket személyesítettek meg, egészen magas hangjuk gyakran állt meglepő ellentétben daliás, férfias külsejükkel. Ez az ellentét ma már nem ilyen szembeötlő, de a kontratenor hang is megközelíti a kasztrált magasságot.
Andreas Scholl különleges személyiség, van benne valami egy zavart kisfiú bájából, ami egy érett művész kisugárzásával párosul. Hangja magas és erős, telt és érzékeny, meglepő mélységekkel. Nincs benne semmi a kontratenorokra sokszor jellemző modorosságból, tud egyszerre éteri és szenvedélyes lenni, egészen csodálatosan kombinálva az erőt a gyengédséggel. A koncert másik “karaktere” a karmester Michael Hofstetter volt, aki túlmozgásos izgágasággal ellenpontozta az énekes szolid, első pillantásra színtelennek tűnő színpadi megjelenését.
Händel: Xerxes – “Ombra mai fù” ária, Andreas Scholl előadásában
Alapvetően nem értek a zenei finomságokhoz, nem vagyok egy igazán vájtfülű zenehallgató, nem rendelkezem abszolút hallással. Amiről így részben kívülállóként be tudok számolni, az két óra feledhetetlen élmény, egy igazán csodálatos utazás a barokk opera világában. A kamarazenekar egyedül kezdett, Scholl csak később csatlakozott az első áriával, majd sorban váltogatták egymást a zenekar és az énekes. A szünetek ugyan több esetben megszakították az este ívét, mégis érthető, hogy egy ilyen megerőltető produkció közben Schollnak pihennie kell. Repertoárjukon a Julius Caesar, a Rodelinda, a Sándor ünnepe (Alexander’s Feast), a Radamisto, az Admeto, a Concerto Grosso és a Partenope szerepeltek.
A ráadásban meghallgathattuk még az egyik legnagyobb szentimentális barokk slágert, a Xerxes-ből kölcsönzött Ombra mai fut (lásd a videón fent), mely Scholl egyik védjegyévé vált karrierje csúcsán. Kétségtelen, hogy kissé unalmas már, de valahogy hiányérzetem maradt volna, ha nem hallom ezt a gyönyörű darabot élőben is. A közönség hasonló lelkesedéssel díjazta a produkciót. A szinte teltházas előadás nézőiből amúgy is végig áradt a lelkesedés és a hála, hogy ezt a kivételes művészt láthatták, hangjának minden színét és finomságát élőben élvezhették (már amennyire ezt a technikai feltételek lehetővé tették). A ráadásban még a Va tacito ária hangzott el, melyet újráztak a főprogramból. Utóbbi tulajdonképpen egy duett, melynek koncepciója a kürt (Chrisoph Ess remekelt a rézfúvós hangszeren) és az emberi hang egymásnak felelgetése és összeolvadása. Elsőre sem volt rossz, de másodszorra már tényleg nem spóroltak az erejükkel és lelkesedésükkel.
Scholl teljesítményét technikai szempontból nem tudom értékelni, mert a rajongás amúgy is elkendőzné a realitást. Az viszont egészen bizonyos, hogy éteri magaslatokba emelt, angyal szárnyaival megérintett és egy feledhetetlen élményt ajándékozott nekem. Nagyszerű volt élőben megtapasztalni azt a különleges, szép hangot és szimpatikus, hiteles karaktert, amely a kontratenorok királyának nevezett Andreas Schollhoz tartozik.