Épp a szélsőséges megállapításokat provokáló radikalizmusa miatt érdekes lemez az Autumn is Coming We’re All in Slow Motion. A háromnegyed órás lemez hanganyagát ugyanis a legkülönfélébb forrásokból érkező környezeti zajok alkotják. Ezek felsorolása adja tulajdonképpen a nyolc szám címét is. Lássunk néhányat: léptek és kiáltások egy könyvtárban; gördeszkázó gyerekek; esküvői szertartás; séta a hóban; ásványvizes üvegek; locsolás a kertben; pattogó gramofon; kerregő bicikliküllő. Épphogy csak a csámcsogás és a vécélehúzás hangja nincs jelen, egyébiránt olyannyira hétköznapi kavalkáddal van dolgunk, amelyet máskülönben észre sem veszünk. Legalábbis mint zene, biztos, hogy nem. Ezek zajok.

Erre persze egy egész műfaji irányzat is épült (noise), de nem kell ahhoz a végletekig menni, hogy zörejekre építsünk fel egy zenét. Ezt legelőször talán az Art of Noise bizonyította a nagyközönség számára is, amikor dobok és basszusok helyett olykor fiókcsukódásokkal teremtették meg a zene ritmusát. A populáris zenében az ilyesmi mégsem vált túl népszerűvé, vagy ha mégis, annak (például egy mennydörgésnek, egy sikolynak) mindig kitüntetett szerepe volt. Az ambient ezzel szemben tárt karokkal fogadta ezt a meglehetősen avantgárd technikát, és a természeti hangképek mellett kezdettől fogva alkalmazott használati tárgyak által kiadott, és egyébként nem kifejezetten zeneinek tekintett hangokat. (Elég a The KLF Chill Out című lemezére visszagondolni, de remek példa a Detroit Escalator Company zenei világa is.)

Az album promó videója

A zajzene az új évezredre ugyan már rengeteg ösvényt taposott ki, az Autumn is Coming mégis forradalmi munkának tekinthető. A lemez ugyanis semmiféle illúziót nem próbál megteremteni, mely szerint a minket körülvevő hangokból szabályos formák jönnek létre. Csodálatosan amorf kollázs alkotja a vázat, sőt a tulajdonképpeni zenei anyagot is. Azért nemcsak helyszínen rögzített zörejekről van szó, olykor egy azonosíthatatlan pontból zongora-, gitár-, sőt még énekfoszlányok is beáramlanak az összképbe. Valódi egység azonban nem létezik, a hangok elrendezésének szabályai felfedhetetlenek.

A hallgató mégsem veszik el. Ebben a kaotikus hangtengerben, ahol nemhogy fogódzó nincs, de egy ajtó bármikor becsapódhat mögöttünk, mégis kiviláglik egy ismerős sugallat a számok közül. Mert végül is ásványvizes-üveg nekünk is van otthon, meg bicikli is. Ki tudja, talán még gramofon is akad a padláson. Ismerjük ezeket a hangokat, számtalanszor hallottuk már őket. Ezúttal pedig lehetőségünk nyílik újra felfedezni őket, zenévé – vagy legalábbis egy vibráló, lélegző formává – rendezve. És loopokkal kísérve, hogy mégse legyen annyira elvont az egész. Amikor pedig a sűrűből a harmadik számban valami halovány emléke csillan meg a jazznek, vagy a negyedikben egy szomorkás ballada képe tűnik elő… Hát az olyan sajátos formája a nosztalgiának, hogy az ember szinte a kerti szerszámokkal együtt siratja el a valaha volt akusztikus hangszereket, és úgy egyáltalán: a Zenét.