Egyedülálló, enigmatikus jelensége az ezredforduló utáni zenei életnek mindaz, amivel kapcsolatba kerül Antony Hegarty, ez a Kultblogon is többször (és nem csak általam) felmagasztalt, nagyon furcsa figura. Rengetegen kivesézték, hogy miért ő a tökéletes továbbvivője a ’70-es és ’80-as évek nagy énekesi hagyományának. De hiába David Bowie-kaliberű ez a fazon, be kell kalkulálni, hogy Bowie-nak is voltak szar(abb) lemezei. Az Antony and The Johnsonsnak pedig a Crying Light az első olyan albuma, amire majd húsz év múlva kevésbé szívesen emlékezünk.
Nemcsak első, de sokadik, türelmes hallgatásra is tartja bennem magát az a érzés, hogy ez a sokak által várt anyag nem egy konkrét dolog miatt nem sikerült jól, inkább több apróság összjátékának köszönhetően nem működik. Először is én személy szerint imádtam azt a végletesen megosztó Antony and The Johnsonst, amelyik képes olyan dalokat írni, mint a Hitler In My Heart – és most nem csak a címválasztásra gondolok, hanem az egész dalra, felépítésben. Nos, ezzel a kortárs komolyzene felé is elkalandozó Johnsonsszal csak úgy a hetedik-nyolcadik szám körül találkozhatunk. A lemez pedig tíz számot tartalmaz.
Mit hallhatunk a többi szám során? Egy nagyon magabiztos zenekart, amely elhiszi, hogy egy kiváló énekessel és egy-két akkordnyi zongorakísérettel (meg valami mellékes háttérzöngével) emlékezetes dalokat lehet írni. Hát, 2009-ben már nem igazán. Húsz-harminc évvel ezelőtt is csak a legnagyobbaknak ment, azoknak is csak akkor, ha tudásuk legjavát adták. A sokadik probléma pedig ez: nagyon kevés helyen érzem azt Antony előadásában, hogy beleadna annyit, ami felül tudna emelkedni a lazsáló többieken. Persze beágyazódtak már annyira Johnsonsék a mainstreambe, hogy így is dőlni fog a cash, de két annyira magas feszültségű és innovatív album után, mint amiket letettek az asztalra, nehéz elhinni, hogy az Antony and The Johnsons is csak egy megélhetési zenekar lenne.
Emlékezzünk a szépre húsz év múlva: a Daylight and The Sun népdalokat megidéző motívumaira, az Aeonra, ahol meglepően közel kerül egymáshoz Antony és Nick Cave, vagy az Everglade-re, ami egész egyszerűen egy patetikus Disney-rajzfilmzene leggyönyörűbb darabja. (De komolyan!) A tűz nem hunyt ki, csak alábbhagyott. (Hármas.)
Új szám helyett valami különleges: az Antony and The Johnsons Pradának készített reklámfilmzenéje