Nem volt ám mindig tökegyértelmű, hogy a rockzene és az elektronika képes egy albumon belül nem hogy megférni, de jó barátságban meglenni, és erre az új albummal jelentkező Primal Scream (is) megtanított minket. Rengeteg utánérzés-zenekara közül egy másik figyelemreméltóval, a brazil Cansei De Ser Sexy új lemezével is foglalkozunk, és szólunk a két friss albumot összekötő okról is; a tovább után!
Sajnos nem áll módomban észveszejtően nagy igazságokat elrebegni a Primal Scream életművével kapcsolatban, egyrészt mivel a) eléggé ingatag talajra érkeznék, hiszen az említett formáció már akkor nagylemezt adott ki, amikor én még úgy kábé félúton lehettem eme mulandó földi élet felé; b) nem is nagyon vágyom ilyesmire, mivel nekem a Primal Scream-élményem eleddig kimerült annyiban, hogy Riot City Blues, de annál is inkább Evil Heat. S utóbbi kapcsán egyetlen stabil megállapításom van a Primal Scream-életművel kapcsolatban: Bobby Gillespie-ék akkor jók, ha dögösek, bármikor máskor haloványak. Pedig hat éve is volt már az említett mű, amit még ma is bátran fel lehet tenni bármelyik házibuli hajnali hármas holtjáratában, és begyűjteni az emberek arcáról a leolvadó mosolyokat, sminkeket, bőrt, csontot, miegymást.
Primal Scream – Can’t Go Back
A Sonic Youth-szal együtt a nagy rohadt zeneenciklopédia “hogyan forradalmasítottuk a tökös rakenrollt” fejezetének kikezdhetetlen darabja ez a skót banda, ne bagatellizáljuk el a dolgot. De ezzel együtt azt is vegyük számításba, hogy a Primal Scream már inkább patinás név, mint az a zenekar, amitől azt várjuk, hogy hú, mit fognak húzni a következő lemezükön. (Erről nagyrészt ők is tehetnek.) Szóval így, szépen becsorgott a Beautiful Future, ami első hallgatásra valahol a tökönrúgás és egy nyuszisimogatás ingerszintjét egyaránt megütötte, bármilyen távolinak is tűnik a két dolog egymástól. Hiába, talán nekem van szarul belőve az etalonszintem, de sem arra nem vágyom, hogy kritikus szövegeket eregessen Gillespie, sem Duran Duran-szerű hangzásokra nem vagyok kíváncsi. (A Glory of Love rohadtul emlékeztet a popcsapat valamelyik slágerére, de ha fegyverrel kényszerítenek, akkor se jut eszembe a címe.)
Hangsúlyozom, ez az első blikk eredménye. Mármint, hogy a Beautiful Future egyáltalán nem dögös. Tudja fene, most már inkább úgy vagyok vele, hogy hiába kelti öreges, középtempóorientált anyag benyomását, mégis van benne annyi izgalom, hogy azért jó szívvel ajánljam. Bár csak kacérkodik, cirógat, és legfeljebb a fülcimpádba harap bele, azt is leplezett félénkséggel, azért mégis van egynéhány jó húzása. Ha két featuring-előadó példájával akarnék élni: inkább egy Midász-komplexusban szenvedő Josh Homme-hoz meg a gitárjához kéne ragaszkodni a jövőben, mint a háttérben is túl távoli Lovefoxxx susogós jelentéktelenkedéséhez. A Can’t Go Back, az első klipszám elég tökös ezen a szinten. Háromnegyed.
Ha pedig már az említett hölgy szóba került, kitűnően át is csusszanhatunk másik témánkra, a CSS új albumára, amely minő véletlen, egy időben érkezett meg Gillespie-ék nagylemezével. Tulajdonképpen lényegtelen, de kíváncsi lennék, vajon tervbe volt-e véve valamelyik íróasztal mögött ülő droid által, hogy a két anyag majd biztos jól felhúzza egymást, pláne így, hogy Lovefoxx cameo-zott egy jót a Beautiful Future-ön. (Cameo, mert érdemben nem tett hozzá, nemhogy az albumhoz, de a számhoz sem.)
Mi is volt a CSS két évvel ezelőtt? Egy brazil csapat, egy érdekesnek tűnő felállással és egy debütlemezzel, amit lefordítottak külön a nemzetközi piacra, hátha így nagyobb siker lesz. Az lett. Más kérdés, hogy Lovefoxxx-éké tipikusan az a zenekar, amelyik ha nem féltucat csajból meg egy bajszos fasziból állt volna, meg nem Brazíliában tolták volna az ipart, még az NME is leszarta volna a létezésüket. Így viszont forgott a nevük a rendesen, mindenki be volt halva, hogy mekkorra poén olyan számot írni, aminek az a címe, hogy Let’s Make Love And Listen To Death From Above, ami megint nem az egyébként egyik legtökösebb (sajnos már csak egykori) indie bandának, a DFA1979-nak gáz, hanem annak, akik ezt az insider-poénkodásnak szánt szánalmat bekajálták.
Mire alábbhagyott volna a CSS pörgése, addigra kiderült, hogy jön a következő, Donkey névre keresztelt anyag. Én is kiváncsi lettem, meg kell mondjam, hogy mi mondanivalója lehet még egy egyszer jó időben jó helyen levő, középszerű elektro-alapokkal dolgozó indie-zenekarnak. Hát, nem úgy tűnik, a Donkey-t hallgatva, mintha az eltelt két év alatt választ találtak volna erre a kérdésre. Csak annyi változott, hogy a semleges hallgató számára idegesítő momentumok számát sikerült radikális mértékben csökkenteni, így már nem bombázzák a hallgatót banális effektek és szánalmas szintipop-embriók – más kérdés, hogy sokaknak ez tetszett az első CSS-albumban. Ami maradt, egy néhány valódi ötlettel dolgozni kezdő, de alapvetően továbbra is másodrangú zenekar, amely hiába halad az anno a Primal Scream által kitaposott elekronikus rockzene ösvényén, nagyon nem látja az ösvényen túli dolgokat. Kettes.
CSS – Left Behind