A Deeparture In Time 2000 egyik legfontosabb klubzenei albuma volt. Abban a korban jelent meg, amikor a földrajzi elhelyezkedés még számított, így nagyban növelte a kiadvány értékét, hogy egy olyan iráni művész szerezte, aki akkoriban épp Stockholmban élt, és sem a berlini, sem a detroiti színtér nem tudott közvetlenül hatni rá. A Deeparture In Time emiatt az egyik legfurcsább helyről jelentkező kapcsolatfelvétele a technónak, mindazonáltal az egyik legjobb is: energikus hi-tek soul és futurisztikus témák izgalmas szimbiózisa, amiben már gyakorta megjelennek house-os ritmusképletek is, gyarapítva az új évezred hajnalán még csak kis mennyiségben létező tech-house zenék repertoárját. Sajnos ez a stílus az elmúlt évtizedben aztán jelentősen felhígult, kevés kiváló megjelenést könyvelhetett el a millenium után, ezért nem meglepő, hogy a trendek átpozícionálásával a Deeparture In Time évről évre veszített az aktualitásából – elég azonban meghallgatni a napokban megjelent második kiadását, és belátható, hogy ez a lemez semmit nem változott, még 2011-ben is ugyanolyan intenzitással hirdet egy megvalósíthatatlan techno-utópiát, mint saját idejében.

A számokra túlságosan jól emlékszem ahhoz, hogy meglepjenek, de erre nincs is igazán szükség, hiszen olyan klasszikusokról van szó, amiket állandóan élvezet lesz hallgatni. Az Ottil még mindig olyan, hogy ha becsukom a szemem, akkor azonnal Detroitban találom magam a volán mögött egy késő esti laza kocsikázás közepette: gyönyörű atmoszférikus hangrétegek úsznak egymásba, megteremtve azt a tökéletes hangulatot, ami értelmet adott a techno zenének a születésekor. A Setting Sun továbbra is az egyik legkedvesebb témám, igazi digitális szimfónia egy gépi világban. Ezt a gondolatot viszi tovább a Bytes, ami a lemez egyik leggyorsabb, legsodróbb hét és fél perce. Aril Brikha szinte mindig melódiáiban volt kifejezetten erős, a dobok programozása és a basszus csak másodlagos szerepet kapott a műveiben, itt azonban mégis lélegzetelállító módon építette fel a négynegyedeket. A Groove La Chord húz a legközelebb a detroiti tánctér felé, míg a Headhunterben egy olyan sci-fis ambient téma bontakozik ki, ami nemcsak a tengerentúlon, de a brit idm mozgalomban is meleg fogadtatásra lelt volna.

Ez az album önmagában megért volna egy második kiadást bármikor az elmúlt pár évben, azonban a bónusz lemez e tényt kis híján még felül is tudja múlni. Tíz, eddig soha nem hallott felvételt tartalmaz hetvennégy percben; állítólag Brikha mindet 1995 és 1999 közt szerezte, és – szintén állítólag – az általuk létrehozott hangzást akarta tökéletesíteni a Deeparture In Time-on. Sok a feltételezés, mindazonáltal rendkívül hihető az egész. A zenék stílusban szélesebb skálán mozognak: az Electrocitynek már a címe is jelzi, hogy klasszikus electróval van dolgunk, az Us (Part 1&2) pedig klasszikus acid téma, elképzelve a Hardfloort egy csillogó fémekből felépített tükörsima világban. A legnagyobb meglepetést a gyűjteményt záró Lone Rider hozza el: egy olyan dubtechno tétel, ami, ha kicsit szemcsésebb lenne, akkor akár a Chain Reaction holdudvarából is kikerülhetett volna. Ezek mellett természetesen találhatóak a Deeparture In Time-on lévő felvételek korábbi verzió is. Az egyik legérzékletesebb példa a Rising Sun, ami az összetettebb melódiájának köszönhetően a Setting Sunnal ellentétben sokkal eseménydúsabb, sűrűbb összhatást kelt.

Másfél évvel ezelőtt lelkes voltam, amikor a Swayzak újra átgondolva megjelentette a Snowboarding In Argentinát. Jó látni, hogy most egy újabb gyöngyszem került elő a tech-house szegényes katalógusából. A Deeparture In Time-Revisited egy grandiózus összeállítás: mindent tartalmaz, amiért az újrakiadásokat kitalálták, és még többet is.

Tracklist:

1. CD:

1. Embrace
2. Ottil
3. Sweet Lullaby
4. On & On
5. Setting Sun
6. Deeparture In Time
7. Bytes
8. Groove La Chord
9. Headhunter
10. Read Only Memory

2. CD:

1. Fuknit
2. Artoo
3. City Slacker
4. Way Back
5. Rising Sun
6. Electrocity
7. Tuff
8. Us (Part 1 & 2)
9. Aqua
10. Lone Rider

Borító: