Ha nem jön ki szeptember végén a Halcyon Digest, könnyen lehet, hogy egy újabb évet töltök el anélkül, hogy a nálam 2007-es év lemezét produkáló Deerhuntertől akár csak egyetlen számot is érdemben meghallgassak. Az új nagylemez azonban kiváló alkalom, hogy rájöjjek, bánnom kell-e a Microcastle kihagyását, vagy csak örvendezzek, hogy a Cryptograms után egy újabb kiváló albummal jelentkeztek Bradford Coxék.
… Sőt, hozzá kell tennem, hogy a második, Logos című Atlas Sound albumból se emlékszem egy nyomorult hangra sem. De mentheti-e szegény cikkírót a Brooklyn-színtér elképesztő sztahanovizmusa, ahogy az elmúlt két évben hétről hétre jöttek ki a zseniálisabbnál zseniálisabb albumok? …
De visszatérve a kezdetekhez, a Cryptograms úgy lett nálam 2007-ben az év legjobb albuma, hogy volt ugyan olyan lemez, amit akkoriban gyakrabban hallgattam, talán olyan is, amit időtállóbbnak éreztem – de olyannal, ami ilyen hipnotikus hangulatba tudott volna kergetni, egészen addig nem találkoztam. Az egész New Weird America-mozgalomban, melynek hatása nagyon erősen jelent volt az albumon, inkább érdekes a zenével szemben az a törekvés annak a lokálpatrióta hangulatnak az elérésére, amit még Henry David Thoreau-ék kezdtek el megfogalmazni az irodalomban. Azóta tudjuk, hogy létezik egy egyedülálló természeti élmény (vagy valami, amit mi innen Európából annak hiszünk), amelynek élménye és annak leírása naggyá tette Észak-Amerika irodalmát, és az elmúlt évtizedben jelentős kísérletek zajlottak a zenei interpretációra is – visszakanyarodva, a Deerhunter Cryptograms-a a folk, az ambient és a már említett New Weird America zenei jellegzetességeit felhasználva készítette el az év albumát. Elmondtak valamit, amit talán csak egyszer lehet.
A Microcastle/Weird Era Cont. kimaradása talán ennek is tudható be: bele-belehallgatása közben valahogy nem éreztem, hogy ez vagy olyan élménnyel ajándékozna meg, mint elődje, avagy képes lenne valami újra, ami miatt érdemes lenne emlékeznem rá az adott év jobb lemezei között. Persze, stílusában kellemes lemez volt ez is, több simogatóan üde számmal (Agoraphobia, Nothing Ever Happened), de abban az évben jobban el voltam foglalva olyan lemezekért való rajongással, mint a Dear Science (TV On The Radio) vagy éppen a zseniális Street Horrrsing (Fuck Buttons). A befogadást nehezítette, hogy a Cryptograms és a Halcyon Digest közti időszakban az említett Microcastle-lel együtt négy nagylemez is előkerült Cox holdudvarából (a két side project, az Atlas Sound és a Lotus Plaza nagylemezei), és több EP is kikerült a kezük közül – az életmű mennyiségi növekedésével redundanciája is hatványozódott.
A Halcyon Digest megérkezése így elsőre nem villanyozott fel annyira, és még akkor se kezdtem el hinni benne, amikor az első méltató kritikák megjelentek – nehéz már feltétlenül hinni a Pitchforkben. Mégis érdemes volt megadni az esélyt, ugyanis a Halcyon Digest az eddigi leghallgathatóbb, ugyanakkor nem pálfordulásszerűen populáris anyag, ami Bradford Cox és társai keze alól eddig kikerült. Az indie egykorú hősei közül kevesen találtak ilyen vállalható középutat: a National továbbvitte azt a jellegzetesen amerikai esztétikájú rockzenét, amivel befutott, az Arcade Fire csak megváltott egy újabb jegyet egy megkezdett utazáson, a Deerhunter azonban a Halcyon Digesten összhangot lelt a finom kis ambient-textúrákban (Earthquake) és az olyan, szinte grunge hatását felidéző, vagány gitártémákban, amelyek a Revivalben vagy a Memory Boyban tűnnek fel.
Rengeteg idő ez a sokat emlegetett három év: már nyomai se látszanak annak az egymásba úszó dalszerkezeteknek, annak a spirituális hullámzásnak, amelyek a Cryptogramst szinte transzcendens élménnyé tették. A Halcyon Digest nehezen összeegyeztethető zenei nyelveket vegyít, azonban az album csúcspontjait hallgatva (Desire Lines, Coronado) a hallgató és kritikus szokatlan egyetértésben juthat arra a megállapításra, hogy mégis jól strukturált a Deerhunter munkája (talán egyedüli kivétel a lemez dinamikáját szükségtelenül megakasztó Sailing), mely ugyanakkor sokrétűen táplálkozik a múltból. A nyolcvanas évek legkülönösebb előadói, mint például a Residents jelentős inspiráció voltak az album készítése során, mégsem múltidéző anyag a Halcyon Digest: maga alkotja meg saját egységét és értelmét, nem referenciái. Négyötöd.
Deerhunter – Helicopter