Úgy készültem a Molvaer koncertre, hogy 1) valami Truffazhoz hasonló, elektronikás-trombitás előadást látok majd uptempo verzióban, 2) valamikor pár évvel ezelőtt egy rossz élmény nyomán elhagyott a lelkesedés a Millenárissal kapcsolatban. Aztán egyik sem jött be. Többségében lassú, kísérleti jazz-ambientet kaptunk és példaértékű hangzást. Trombita azért volt benne.
Kezdésnek Molvaer egyedül jött a színpadra, és először csak finoman átfújta a levegőt a trombitán, ami úgy szólalt meg mint egy északi-sarki, jeges hó felett halkan sziszegő, dermesztő szél. A háttérben ennek megfelelően hűvös színekkel jelent meg a vetítés: fekete alapon vertikális kék csíkok, mintha odafagyott, hosszú, vékony jégcsapok hátán gördülne lefelé a víz. Az egésznek az adott egy csavart, hogy a Molvaer melletti notebook miatt a hang, és a kissé pixeles kép miatt a háttér egyszerre kapott egy digitálisan utómunkált hatást. Nem organikus hideg volt ez, hanem egy poszt-apokaliptikus világban a számítógép által generált művalóság hidege. És ezzel a nyitással (a kristálytiszta hang és a drone ambient miatt) egy perc alatt borítékolható volt az előzetes sztereotípiák elmaradása.
A koncert ezután nagyon lassan indult be, Molvaer ugyanis jó ideig játszott azzal, hogy beloopolta a már összefüggő, puha háttérzajjá alakult szélhangot, majd megfordítva a trombitát, annak mikrofonjába kezdett énekelni, persze ezt is halkan és éterien. Aztán fojtott hangú trombitával hasított bele egy-egy menet erejéig az alapba, ami folyamatosan szedte magára az összes elhangzó neszt.
A fotók nem a leírt koncerten készültek. Forrás: Hopper Management
Egy egész session ment így le, miután a színpadra jött egy dobos és egy gitáros, és kissé beindult tempóban és hanggazdagságában is a koncert. Az egész olyan volt, mint egy igényes jazz koncert, ami egy kísérleti elektronikus arc keze alatt megy át, aki mindig megborítja az összhangzást egy jobb egyenessel. Így például egy hosszasan, mintegy post-rockosan építkező, folyamatosan erősödő és gyorsuló darab közben megjelent egy háttérből operáló négynegyedes lábdob; máskor meg az akusztikus hangszerek kaptak olyan effektet, mintha egy robbanás utáni atomerőműből szólnának.
Az egész koncertnek volt egy szépen felrajzolható, ismétlődő íve: hosszas, teljesen ambient felvezetések után kezdett mindig erősödni a játék, aztán volt egy robbanáspont, ahol akkora zúzás keletkezett, mint egy metál koncerten. Ez utóbbiak egyébként példás pillanatok voltak valahol a jazz, a breakcore és a rock határán. Érdekes volt figyelni, ahogy a nézőtér értő arcai egyként bólogattak a punk tempóban püfölő dobos ritmusára. Az említett íveket pedig folyamatosan lekövette a háttérvetítés is: a kezdeti hidegkék vonalak fokozatosan színt váltottak, majd felvették a zenészek élő videóból képzett körvonalát, amelyek mögött az első robbanáspontnál lángnyelvek csaptak fel, majd már ez a vöröses-lilás szín öröklődött tovább. A következő ambient sessionnél megint visszatért a vetítés is egy minimál, repetitív mintához, aztán az erősödésnél ismét felpörgött. És ahogy az egyik animáció örökölte az előző egy-egy tulajdonságát (szín, forma, minta), úgy kapta meg a koncert azt a folytonosságát, ami az egyes, szakaszonként ismétlődő íveket összekötötte.
Kitalálták, felépítették, megrendezték és kiválóan előadták – nehéz lenne hibát találni benne. Ha csak azt nem, hogy az egész koncertet két felvonsára bontották, és az első utáni kitörő lelkesedésem némileg megültették a második etap túlságosan is hosszúra nyújtött ambient szakaszai. A legveszélyesebb talán az a pillanat volt, amikor a dobos kiállt a színpad előterébe egy darab cintányérral, és kézzel dobolászott rajta, halkan, úgy húsz percen keresztül (de egy örökkévalóságnak tűnt).
Ezeket a pillanatokat viszont jól kompenzálta az a világ, amit a koncert mögé lehetett képzelni. Az én fejemben az egész est úgy állt össze, mint egy történet egy kalandorról, aki bejárja a vilálgot, és egy kicsit más világokat is. Az elején a szibériai tundrán találja magát, a füle mellett süvít a sarkköri szél, aztán megnyílik a föld, és a pokolba zuhan, lángnyelvekkel és démonokkal csatázik. Később kirándulást tesz egy őserdőben élő törzsi népnél, felfedez egy eltemetett maja civilizációt, de repülve utazik havas hegycsúcsok között is. Volt még egy szórakoztató rész, ahol hősünk visszatért a nagyvárosba (ezt jól festette alá a sorroundban megrendzett, hátunk mögül szóló utcazaj és a relative könnyed jazz téma), de hamarosan összeütközésbe került a helyi maffiával, és ismét a pokolhoz hasonló színek csaptak fel, de ezúttal a hatalmat, gonoszságot és kiszolgáltatottságot szimbolizálandó.
Ezúton is köszönöet a Millenárisnak az élményért, a minőségért, és hogy visszaadták a hitet, ezentúl valószínűleg gyakrabban ajánljuk őket is. Molvaert pedig bármikor megnézném újra egy újabb projekttel, ha van alkalmatok rá, tegyetek így ti is!