Vannak ám hátrányai is annak, ha az ember minden lehetséges csatornán csüng a frissebbnél frissebb előadókra és odaverős kiadványokra lesve, közben meg a jó öreg rádiót egyszer se kapcsolja be: szinte biztos vagyok benne, hogy valamelyik Professor Green szám egész nyáron napi szinten üvöltött a Radiocafén vagy a Petőfin. Stephen Manderson ugyanis ezen álnév alatt tarolt az elmúlt hónapokban a brit chartokon, első nagylemezét hallgatva pedig ráeszmélhetünk, hogy az Alive Till I’m Dead az utóbbi évek egyik legéletképesebb mainstream grime/hiphop lemeze Angliából.
Nem gondoltam volna, hogy a zavart az Erőben egy olyan fehér srác fogja eloszlatni, aki fejre leginkább Michael Cera és Eminem elcseszett szerelemgyerekére emlékeztet, de az a nagy helyzet, hogy miután nyáron többször helyzetjelentettem a grime színtérről, az év eddigi legjobb grime/hiphop nagylemeze simán kimaradt – egészen eddig. Mentségemre szóljon, a könyékig a mainstreamben turkáló dolgokkal szemben ellenérzésekkel rendelkező fórumok nem is nagyon számoltak be Professor Green előretöréséről: a Pitchforkön egyetlen nyamvadt forkcast, máshol még ennél is kevesebb utal a létezésére. Szerencsétlenről ahol beszámolnak, ott is általában egyből Eminem és Mike Skinner (The Streets) kerül elő, mert fehér rapper ugye vagy előbbi, vagy mindkettő lehet csak alapból (kosárlabda és rap sose lesz a mi sportunk). Pedig hang terén előbbire egyáltalán nem, utóbbira legfeljebb nyomokra emlékeztet – munkássága meg főleg más utakon jár.
Ha Plan B nem valami értelmezhetetlen szarral (The Defamation of Strickland Banks) támadta volna be 2010-et, akár ő is megcsinálhatta volna ezt a lemezt, hiszen reális igény van a friss angol hiphopra: az N-Dubz, Tinie Tempah és társaik azt mutatják, hogy különösebb minőségi kitűzések nélkül is lehet a slágerlistákon sikeresnek lenni Angliában. A mi nagy szerencsénk az, hogy bár Professor Green ugyanazokat az eszközöket használja, amikkel Wiley próbált egy mainstream grime albumot összerakni 2008-ban (See Clear Now), az ő produkciója mégis sokkal változatosabb és érettebb lett.
Ehhez ráadásul nem is kellett olyan kaliberű szuperproducer, mint Paul Epworth (aki az említett Plan B albumon dolgozott): javarészt olyan neveket találhatunk a produceri oldalon, akik saját pályájukon lehetnek ismertek, innen Káeurópából legfeljebb hümmenthetünk egyet. Nem úgy a featuringeket nézve: úgy tűnik, Emeli Sandé úgy döntött, minden jelentősebb grime slágerben szerepelve csúcsot akar dönteni 2010-ben, és Wiley általunk is méltatott Never Be Your Womanje után az Alive Till I’m Dead felvezetését is elvállalja. Nem is rosszul, ráadásul a hangulatot sikerül fokozni, mert a második Just Be Good To Green az első olyan szám, amiben el tudom viselni Lily Allent, sőt. Az akár undergroundban is elférő nyitószám után jó mélyre alámerülünk a Chart-tenger egyik frekventált fürdőhelyén, szofisztikált ütemek által és visszafogott elektronikákkal kényeztetve.
Ezek után szinte felhördültem, hogy Mandersonnak ez se volt elég biztosíték a kommerciális sikerre, és 19-re lapot húzott: egy INXS-sample és Ed Drewett segítségével húzott egy Wiley-sat, és simán be is jött neki. Az I Need You Tonight simán lett olyan jó, mint a Never Be Your Woman, úgy néz ki, Angliában idén trend a ’80-as, ’90-es évekbeli klasszikusok feldolgozása, emlékezhetünk, Skepta is tolt egy ilyet, bár az alsó hangon is borzalmas lett. Szerencsére nem esztelen slágergyűjtemény az album, innentől kezdve már csak Finket és Mike Skinnert üdvözölhetjük ismerősként – utóbbi egyébként kiadója is Mandersonnak. Ezek azonban korántsem olyan sikerültek, mint a nyitó trió, csupán szükséges változatosságot hoznak az album folyásába. Az Oh My God Labrinth-tel vagy a Jungle Maverick Sabre szereplésével azonban újabb csúcspontok félúton, még akkor is, ha utóbbiban olyan parasztwobblereket kapunk az arcunkba, ami a dubstepben már évekkel ezelőtt is szégyen volt. De még ezt is simán megbocsáthatjuk Professor Greennek a Monsterért, ami szép csöndben bejön az első helyre: egy kivételesen erős videó és egy alapból erős, pattogós szám adja meg az alaphangot, maga Manderson pedig itt szövegel a legnagyobbat. Ez pedig bőven elég arra, hogy kötelező pótlásként írjam fel mindenkinek, aki hozzám hasonlóan lekésett a premierről. Nem biztos, hogy évek múlva is emlegetni fogjuk, mint albumot, de az idei év termését is figyelembe véve ez egy nagyon sima négyötöd.
Professor Green – Monster (feat. Example)