Nem én vagyok a legnaprakészebb Hybrid-hallgató, annyi szent: az 1999-es Wide Angle és a március végén megjelent Disappear Here között tökéletes, átható sötétség lakozik arról, mit is csinált Chris Healings és Mike Truman. Az említett albummal kapcsolatos nagyon szép emlékek viszont épp elegendőnek bizonyultak, hogy mihamarabb lecsapjak a szerzők által fordulópontként, de legalábbis különleges pillanatként deklarált negyedik nagylemezre. A közel 11 éves kihagyás most mégis úgy tűnik, semmilyen különösebb hátránnyal nem jár: a Disappear Here hangulata, íze nagyon sok esetben egybeesik a Wide Angle-ével, ráadásul zeneileg is inkább finomodást, újrapozicionálódást érzek.

Breakbeatbe olvadó, Hans Zimmert idéző szimfonikus betétek, trance-es megoldások jellemzik még mindig a Hybridet, de ami pedig a legmeglepőbb: nyomokban olyan a Disappear Here, mintha megalkuvásmentes brit popzene akarna lenne néhol a bristol sound nyomdokain, néhol pedig kifejezetten klasszikusan angolszász balladák bűvöletében (Break My Soul, Numb). Ez talán a legkényesebb és legvégletesebb része az albumnak, mert a Numb felejthető ebben a stílusban, viszont a Break My Soul klipjével együtt hibátlan. A nemrég bevett, kifejezetten a popzene irányából érkező énekesnő, Charlotte James is valószínűleg nagyban tehet erről. Róla még pár szót: több dalban is, mint például az erősen Edward Shearmur zenéit idéző Formula Of Fearben is emlékeztet a napjainkra teljesen elsúlytalanodó Kosheen énekesnőjére, Sian Evansre.

Ez is erősítette bennem hallgatásról hallgatásra a párhuzamot, hogy jópár zenekar van, amely a színtiszta elektronikából elindulva odaverhetett volna egy igazán jó albummal az angol nem-gitáros popzenének, és a Hybridé lehet talán a következő próbatétel. Szerintem egy reális igényről van szó: Anglia mainstream zenei exportja az elmúlt években szinte csak singer-songwriterekről és későn érő tizenévesek elektropopjáról szólt. Ezeken túl nem bír túl nagy választékkal a piac. Pedig a kereslet reális: a Morcheeba megpróbálta, de csupán szenvedett, és aktuálisan sikerült elérni az abszolút mélypontot; a Faithless évenkénti haknijait valószínűleg senkinek nem kell bemutatni; a Kosheen meg még ennyire se nagyon képes az egyébként klasszis Resist című debütálásuk óta.

A Hybrid több tétellel is megjátssza a főnyereményt: a Break My Soul a vezérhajó, mely még klipjében sem vállal teatralitásában kompromisszumot (nemhogy nem rövidítették slágeresre, de még hosszabb is lett a videoverzió), és a címadó sem éppen egy ortodox breakbeat darab, annál inkább érzelmes, sodródó ballada. És ez így van jól. Négyes.

Hybrid – Break My Soul