Amikor még egy pocsolyában álldogálva hallgattam Eskmo Cloudlightját a Gödörből kiszűrődve, elég valószínűtlennek tűnt, hogy pár óra múlva már Daniel Snaith zenekara, a Caribou ütemeire igyekszem majd a lehető legtöbb testrészemmel kalimpálni, mintegy bemutatva, milyen is, ha egy geeket táncra bírnak az ellenállhatatlan ütemek. Olykor szürreális, de összességében hibátlan koncertet kaptunk a NVC szervezte Selected Sounds sorozat debütálásaként.
Attól tartva érkeztem csütörtök este fél 10 körül a Gödörhöz, hogy részben vagy talán teljesen is lemaradunk majd a Bootsie Quartett felvezetéséről, amit igencsak szívemen vettem volna, mert a szinte pontosan egy éve bemutatott, nemcsak magyar viszonylatban nagyszerű Holidays In The Shade lemezt tucatnyi helyen elpróbálták 2010-ben, de valahogy mindig sikerült lemaradni-nem eljutni az újbóli megtekintésig. Akkor a Merlinben egy interjú során is megtapasztalhattam, hogy bármennyire is pókerarcú DJ előadásai közben Bootsie, második lemezében tényleg benne van szíve és lelke, ráadásul ez az egy év elég volt arra, hogy egy végletekig kiforrott előadást sikerüljön összerakni. Bár itt elsősorban nem róluk szólt az este, és nem is játszottak túl sokat (a legismeretebb Bootsie-track, a Horseriders Towards The Abyss azt hiszem, ki is maradt, és a Silent Partner lemezről talán csak a Swords Removed hangzott el), mégis nagyon kerek és hatásos előadást láthattunk.
Képek és videó: Szentpéteri Roland
A Holidays In The Shade-nek viszont az esszenciáját kaptuk, hiszen volt az elején Rain A Fall, Kite Over Faurndau, Ballad of Space Ship Rigger Pt. 1, Lieutenant Chrome, de a csúcspont talán az élőben még jobban szétcsavart Call Mr. Prozac ütemei voltak – egyébként minden számot sikerült agyonbolondítani, de ez csak felkeltette a figyelmet, így előzenekar létére nagyon szép mozgást generált a Bootsie Quartett. Egyetlen dolgot hiányolok csupán, sőt, inkább reménykedem benne: hogy egyszer sikerül összehozni egy olyan előadást, ahol a második nagylemez legjobb számát, a Vast Hope-ot is előadják – természetesen Vast Aire rappelésével. Ez persze független a csütörtöki koncert minőségétől, amivel kapcsolatban egyetlen negatívumot tudnék mondani a zavaros hangosítással kapcsolatban (eleinte még nekem is rohadt hangosnak tűnt a dolog, bár a végére beállt, de Caribou-n megint nem sikerült egységes hangzásképet generálni. Pedig több helyen is álltam mindkét bandát hallgatva.)
Nagyon kíváncsi voltam, hogy az eléggé komolyan (és egyébként abszolút megérdemelten) megpromózott Caribou-ra mennyien jönnek el vajon a hétköznap esti kezdés ellenére, de abszolút alaptalan volt bárminemű félelem, mert Dan Snaith-ék színpadra keveredésétől kezdve heringezés volt. Hozzá kell tenni, a közönség jelentős része külföldi volt, akik néha úgy tűnt, jobban el vannak foglalva egymás fotózásával és a tömegen való áttuszakodással, mint azzal, hogy éppen mi megy a színpadon, egy idő után el is vesztettem a türelmemet, és például a visszataps előtti utolsó szám, az Odessa amúgy is észveszejtő ritmusaira magam és mások testi épségét sem féltve igyekeztem minél őrültebb ugrálásba fogni.
Míg azonban odáig eljutottunk, a Caribou mindent megtett, hogy teljesen zavarba hozza a közönséget, ugyanis Daniel Snaith úgy tűnik, megtalálta a maga kis Szent Grálját a Swim lemezen hallható anyag képében: annak ellenére, hogy egy geek-hatású indie rock-banda kiállását hozták, olykor olyan kemény techno-ba csavarodott egy-egy szám, hogy arra még én is felkaptam a fejem, ráadásul sikerült bizonyítani, hogy az elszállt, dreampopos világból is meg lehet hitelesen érkezni a Swim mainstreamitásába. Az ellentétek nagyon szépen kiegyenlítődtek ahogy a lemezen is, bár itt sokkal nagyobb végletekben kaptuk az arcunkba Snaith-ék zsenialitását: eleve hatalmas ötlet volt a brutálisan jól dolgozó dobost, Brad Webert legelőlre tolni, a két gitáros meg kellemesen elmaszatolt a háttérben, sőt, egyikük még az eredetileg Luke Lalonde (Born Ruffians) által énekelt Jameliát is bevállalta egy kis vokál erejéig. Az azonban különösen feltűnő volt, hogy szinte alig játszottak korábbról, míg a Swimről szinte mindent eltoltak (a Kailivel kezdtek), addig az Andorráról csak a végképp kihagyhatatlan Melody Day és talán a Sundialing hangzottak el.
A bónuszként előadott Sunban jól megmutatkozott, hogy miért is kihagyhatatlan zenekar jelenleg a Caribou: nem csak én voltam az egyetlen, aki teljes önkívületben, hetvenötödszörre is elüvöltötte az egyetlen szóból álló szöveget, és ez nem annyira rajongásból fakadt, hanem abból az erő iránti tiszteletből, amit ez a rendkívül energikus formáció sugárzott a Gödör színpadáról. Ötös.
Kultblog TV: Caribou @ Gödör
Kapcsolódó cikkek: