Hogy Joan Wasser, ez a lassan negyvenes nő egy meghatározó és karizmatikus jelensége a nehezen körülhatárolható énekes-dalszerző világnak, azt felesleges boncolgatni. Bár nem ismerik annyian, mint Sheryl Crow-t, Rufus Wainwrightot, Antony Hegartyt vagy éppen a nagy öreg Lou Reedet, egyértelműen egy szinten van a felsoroltakkal, már csak azért is, mert mindjükkel dolgozott már karrierje során. Sokat látott nő zeneileg, és sokat látott az életben is: senkinek sem kívánom, hogy huszonévesen özvegyüljön meg, mint ahogyan ő vesztette el párját, az emlegetett színtéren szintén nagy névnek számító Jeff Buckleyt.

Ezek után senkit sem lephet meg, ha egy mélyen emocionális, és minden hamisságtól mentes dalokkal teli lemezt kap kézbe egy Joan As Police Woman albummal. De nem a megtört nőt lehet érezni rajta, hanem a túlélőt, aki erősebb annál, mint amire az élete predesztinálná. Már-már önmaga szimbólumává vált Joan Wasser, legalábbis én így éreztem, miközben azt bámultam a Trafó nézőteréről, hogy megfázva, egy Kozeles söröskorsóból két szám között talán teát kortyolgatva is erőteljes tudott maradni. Pedig szerencsétlen végigszipogta az egész koncertet, tudja fene, mi volt megmosolyogtatóbb, ez, vagy pedig az aranyszínű csizma-rózsaszín csőnadrág-fodros ingecske kombináció, amiben fellépett. Talán inkább az utóbbi, főleg ha hozzávesszük, hogy akkora oroszlánsörénnyel lépett színpadra, amit az elmúlt húsz év nem biztos, hogy látott bárhol máshol.

A szimpátia tehát megkérdőjelezhetetlen nemcsak Joan, de kísérőzenészei irányába is: bár a koncepció szempontjából nyilván lényegtelennek tűnhet, ki ül a doboknál és a szintiknél, ez a társaság meglepően zenekarszerűen működött. De még ez sem oldozza fel a koncertet a ritmustalanság és a szórványosan fellépő erőtlenség bűne alól. Mert bármennyire is erős volt számaiban a Joan As Police Woman azon a szombati estén, vajmi kevéssé akart a dolog koncertté összeállni. Ez a produkció egyszerűen nem volt elég összeszedett és profi ahhoz képest, amit előzetesen elvárt az ember, márpedig a ha valaki a “Beauty Is The New Punk Rock” zászlaja alatt indul hadba, annak kötelezettségei vannak.

Nem tudnék egyetlen számba sem belekötni: a Britney Spears (Overprotected) és Public Enemy (She Watch Channel Zero) nagyon keményen odavertek, jól áthidalták a dimenziók közti fényévet. Az olyan ismert darabok, mint a Ride, a To Be Loved vagy a zárásként elnyomott Christobel ütöttek, az új, még kiadatlan számok, mint a Nervous, a Human Condition vagy a Flash izgalmasnak tűntek. De nekem ez még most sem állt össze koncertté.