Nehéz volt elvonatkoztatnom az Air koncertje előtt, hogy a fellépés helyszínén, a PeCsában eddig csak durva metalkoncerteket meg néhány Kispál fellépést láttam, de nem ezen múlott, hogy a kifejezetten varázslat-központú zenét játszó francia duó zeneéjére nem sikerült az átszellemülés. De talán nem is rajtam múlott.
Ha elképzeltem volna az Air lágy dallamain utazva, hogy máshol vagyok – egészen biztos, hogy elveszve éreztem volna magam.
Ha egy zenekar koncepciója ígéri és felkínálja a varázslatot, mint egyedüli kulcsot zenéje átérzéséhez, akkor egyértelmű, hogy csupán ezen a nézőponton keresztül ítéljem meg mindazt, amit a Petőfi Csarnokban nyújtott Jean-Benoit Dunckel illetve Nicolas Godin. A koncert előtti interjújukban előbbi érzelem és matematika ötvözeteként határozta meg művük anyagát, ami más, korábbi gesztusaikkal összevetve – elég csak korábbi albumuk, a sokatmondó Pocket Symphony címére gondolni – határozottan mágikus hozzáállás. De hogy ne ködösítsek tovább: 5 éve még öltem volna, hogy ott lehessek, ahova most leginkább azért mentem el, mert kíváncsi voltam arra, sikerül-e eltalálni azt a nagyon vékony határvonalat az Airnek, amikor zenéjük megadja azt, amit ígér.
Nem is lehetnék szemét zenekritikus, ha most azt mondanám: “Hát persze, sikerült!”. A lényeg egyébként is az lehet, hogy nagyrészt jól szituált harmincasokból álló közönség láthatóan vette a lapot: őket nem idegelte ki, ha Godin hatodszorra is a vokóderrel vicceskedve köszönte meg a tapsot, nem érezték művinek azt a nagyon franciás, már-már napkirályi udvariasságot, ahogy Jean-Benoit álldogált szintetizátorjánál, és végig hibátlanul adta elő a zongoratémákat. S vélhetően az se nagyon bosszantotta őket, hogy már a második számnál, a So Light Is Her Footfallnál beállt a háromtagú, egy sessiondobossal kiegészült Air egy biztos szintre, amit aztán a koncert másfél órájában nem is volt hajlandó elhagyni. Pedig az említett szám után még olyan, évtizedes fontosságú dalok kerültek elő, mint a Kelly Watch The Stars, a Cherry Blossom Girl vagy éppen a ráadásban játszott Sexy Boy.
Most egy szavam nem lenne az egész show-ra, ha az említett dalok felidéznek akár csak egy cseppnyit is mindabból, hogy miért lehetett az évtized közepén bohó, hülye tinédzser fejjel beleszeretni a Moon Safariba, és agyonhallgatni azt. De amikor a Cherry Blossom Girl előtt Jean-Benoit benyögte, hogy “srácok, most jön egy szerelmes szám, szóval lehet… ööö… puszizkodni”, akkor végleg elvesztettem az ifjúságom minden hitét. No more Playground Love. (És egyébként, mintha csak engem akartak volna igazolni, nem is volt a Virgin Suicides filmzenéje, csak annak instru változatát adták elő.)
Nem volt rossz koncert. Nagyon udvariasak, kedvesek voltak Jean-Benoit és Nicolas egyaránt, meglepődve tapasztaltam, hogy élőben a Love 2 számai (Love, Heaven’s Light) még talán jobban is szólnak (még a nyitó Do The Joy is korrekt volt), a közönség imádta őket, volt visszataps is. Én viszont csak annyit éreztem a levonulás után – olyan adysan szólva -, hogy Párizsba beszökött az Ősz.