Bár eddigi legpoposabb albumukként emlegeti a szaksajtó, cseppet sem lett könnyebb hallgatnivaló a San José-i Xiu Xiu zenéje – legfeljebb kellemesebb dallamok lágyítják a kisebb-nagyobb mentális zavarokat sejtető szövegeket. A hetedik album, a beszédes című Dear God, I Hate Myselfen ugyanannyira érzi magát rosszul előadó és hallgató, de ez nem különösebb probléma, a lényeg úgyis a szenvedély.
A Xiu Xiu hetedik albumát hallgatva egészen biztosan kijelenthető, hogy ez sose lesz az a zenekar, amelyet ne csak egy egészen speciális hangulatban lenne érdemes hallgatni. Ha hallott az ember egy számot tőlük a Fabulous Musclestől kezdve, kis túlzással élve ismeri az összeset – de nem azért, mert zeneileg olyan egysíkú lenne a játékuk. Épp ellenkezőleg: kevés kiszámíthatatlanabb indie-zenekar van a Xiu Xiunál, sőt, szüntelen megkérdőjelezik még azt is, hogy indieként tartsuk őket számon. A legfőbb ismertetőjegy amúgy is a Fabulous után az albumborítóra visszatérő Jamie Stewart, aki néha üvöltve, néha torokból suttogva adja a hallgató tudtára, miért szakad ki éppen a szíve. Mindeközben multiinstrumentális, a hatásvadászat határon mozgó zenei kíséret segít, hogy ne veszítsük el végleg a józan eszünket, és általában ezen a síkon dől el, hogy jó-e az éppen aktuális Xiu Xiu album.
Az előző Woman As Lovers kellemes emlékként él, habár két egymást követő szám között alig volt valami zenei összefüggés. Mégis, Stewart jelenléte összegereblyézte annyira a dolgokat, hogy ne valami értelmezhetetlen katyvasz legyen a végeredmény. A Dear God, I Hate Myself ennek fényében előrelépés: a gitáros-billentyűs-mindenes Caralee McElroy, a zenekar másik arcának kilépése után szét is zuhanhatott volna az egész konstrukció, mégsem így történt. Úgy tűnik, Stewart azóta beleszeretett a pittyogós Nintendo-zenékbe, így néha komolyan az az érzése az egyszeri hallgatónak, mintha a Crystal Castles átment volna bölcsészkaros avant-popba. Így például a címadó dal egy jó adag fura effekttel szőnyegbombázza le az azt megelőző track hangulatát, közben beúszik a gitáros főtéma, Stewartnak meg szépen el is hisszük közben, hogy mennyire gyűlöli saját magát. Más már albumok óta elvesztette volna a hitelét, ha folyamatosan ilyeneket nyöszögne bele a mikrofonba, és lehet, hogy mi vagyunk átvágva, de egyszerűen nem lehet nem hinni neki.
Talán tényleg poposabb a Dear God, mert számok szintjén egyértelműen jobb a Woman As Loversnél. Hallgathatóbb, mert van rajta egy rakás kiváló szám, mint a meglepően finoman nyitó Gray Death, vagy a fülbemászóan dallamos (és nem érdekes című) Chocolate Makes You Happy, vagy a nagyon western-feelingű Cumberland Gap. Ezeket hallgatva egy fokkal se tűnik gyengébb albumnak a Dear God bármelyik lemezüknél – hogy lesz-e annyira sikeres, mint a Fabulous Muscles, az csak idővel dől majd el. Szerintem igen. Négyes.
Xiu Xiu – Gray Death