Furcsa, mikor a sors úgy hozza össze a dolgokat, ahogy az ember nem is számít rá, csak tapsikol örömében. Nagyjából így volt, mikor megtudtam, hogy egy este alatt lép fel az évek óta nagy kedvenc Dillinger Escape Plan és az éppen csak fél éve megismert, de annál jobban megszeretett Stolen Babies. Hogy ez hogyan is jött össze, és hogy mi kerekedett ki ebből, arról olvashatsz most. Apokaliptikusnak ígérkezett, és így is lett: egy hibátlan koncerttel döntötte romba a hajót a világ egyik legzúzósabb bandája.
Az, hogy nekem nagyjából hat év különbséggel és egészen különböző irányokból került látóterembe a Dillinger Escape Plan és a Stolen Babies egy pillanat alatt jelentéktelenné vált, mikor kiderült, hogy egy este alatt láthatom mindkettőt az A38-on. Mivel a fő fellépőként hirdetett banda a legsújtóbb matekmetált játssza (amire szerintem továbbra is csak a káosz metál a legtalálóbb jelző, habár ugye itt az összevisszaság helyett pont hogy a kiszámoltságon van a hangsúly, az összhatás mégis ugyanaz), az előzenekar pedig egy kedves, Tim Burton-filmek hangulatvilágát idéző dark cabaret formáció, első ránézésre nem igazán klappol a dolog. Ha viszont rájövünk, hogy hol az összefüggés, mégsem annyira extrém a szitu.
A kapocs a két zenekar között a dobos, Gil Sharone, aki mindkettőben játszik, és ezzel bevállalja egy egész turnéra, hogy egy rövid pihenővel végigzúz két koncertet egy este alatt. Mivel neki eredeti, saját bandája a Stolen Babies, amit családjaként szeret, nem volt kérdés, hogy ezt nem adja fel, mikor behívták a Dillingerbe, így aztán a közös nevező a közös turné lett. Ennek a miértjeiről, hogyanjairól és egyéb érdekességeiről egy következő cikkben részletesen beszélünk, ugyanis sikerült vagy fél órát elrabolni Gil életéből a koncert előtt, úgyhogy majd az interjúból minden kiderül. A lényeg itt és most, hogy Gil megnyugtatott: nem annyira furcsa ez a párosítás, és ha majd az este folyamán végignézem a két showt, én is megértem. Nem mondom, hogy zseniálisan összesimult a két élmény, de azt tényleg megértettem, hogy két állati jó koncert jött össze, attól függetlenül, hogy a stílusok elmentek egymás mellett.
Stolen Babies
A szigorúan fél 9-re kiírt kezdést elég jól tartotta a Stolen Babies, és egy egyszerre elképesztően aranyos, másfelől pedig földbedöngölő konceretet nyomott le. A színpadra egy olyan csapatot kell elképzelni, mintha színházi köntösbe öltöztetnéd a Halott mennyasszonyt, vagy épp lerajzolnád azt a világot, ami Ollókezű Edward fejében lehet. Hülye ez a hasonlítgatás, mert tulajdonképpen egy létező műfajról, a dark cabaretről van szó, csak ennek Magyarországon annyira nincs szcénája, hogy muszáj valami közkeletűhöz nyúlni. Csíkos felső, balerinaszoknya, fekete kalap, fehérre mázolt zombi arc, frankofon boszorkányszerkó – ilyen cuccokból állt a jelmeztár, amihez a hajón ez alkalommal is nagyon jól eltalált kékes-vöröses fények építettek díszletet. A gitár-dob-basszus hármast a szintikből szóló orgona, és az énekes lány harmonikája egészítette ki, és az az énekhang… Egyszer bájos, édes, majd a következő pillanatban kiszabadul a démon, és egy beszélgetés könnyedségével üvölti le a fejed, mindez pedig egy kábé 45 kilós, mini atomerőműből szól, akit Dominique-nak hívnak. Sötét kis musical volt, amit előadtak, amit néha punk tempóra pörgettek, és egy Gogol Bordello intenzitásával turbóztak fel (a hasonlat az I Would Never Wanna Be Young Again csajüvöltései miatt jön).
A rövid szünet után a Poison The Well jött a színpadra, ami nekem eleve jobban kilógott a sorból, mint az előző banda, habár stílusilag elvileg jobban kellett volna, hogy klappoljon, bár ez valószínűleg szubjektív, amiért erre pont nem voltam kíváncsi. Ha pedig az ottani koncertje alapján kellene megítélnem a PTW-t, valószínűleg soha többet nem is lennék rá kíváncsi. Erőtlen, gyenge, énekhang nulla (pedig a lemezekről tudom, hogy ez normális esetben lenne), a hardcore-formátumban keményen odamondandó szövegekből béna elmotyogás lett, a gitárok hangjai kásásan folytak össze, a jelenlét és karizma pedig a városban sem volt. Néha, nagy nekikészülés után elkövetett, begyakorolt gitárral ugrálás, közben fáradt törölközgetés és egy karton víz elfogyasztása. A cövekként álló, maximum néha bólogató közönségnek kiosztott “you’re awesome” elvágta a koncert torkát, és lassan hagyta kivérezni a PTW-t. Szerencsére nem húzták sokáig, és levánszorogtak a színpadról.
The Dillinger Escape Plan
Innentől már csak egy dolog jöhetett: vártam, hogy fent legyen a Dillinger, és letépje a fejemet. És bejött. A srácok a hajó eleve jó fényeit megfejelték a színpadra pakolt két stroboszkóppal és ledpanellel, amik sejtelmesen világítottak bele a sűrű füstbe. Épp a mellettem állónak akartam még valami mondat végi utolsó szavakat formálni, mikor profilból vágott fejbe egy, a színpad felől érkező hangcunami. Amit láttam, nagyjából az volt, amire számítottam, de olyan ez, mint mikor a tévében megnézed a piramisokat, aztán mikor ott állsz, teljesen készen vagy attól, ahogy fölédtornyosulnak. Valahogy így tornyosult fölém a Dillinger is.
Ha a Poison The Well alatt az ember azt gondolta volna, hogy ez egy fatökű közönség, aki csak állva bulizik, az most láthatta, hogy tévedett. Olyan volt a tömeg, mint egy mikroökoszisztéma, ami folyamatosan embereket párolog felhőkké, ezek felúsznak a színpadra, majd onnan visszacsapódnak a közönség tetejére. Ez ment az elejétől a végéig, amit először még próbált kordában tartani a bizonsági illetékes, de aztán ő is belátta, hogy onnantól, hogy a zenekar ezt rohadtul élvezi, sőt buzdítja a népet, nem nagyon érdemes ezen feszülni.
A gitár, a basszus, a dob, mind hiábtlanul szólt, elképesztően zúzott, és szinte hihetetlen, hogy egy technikailag és zeneileg ennyire bonyolult, ennyire összetett cuccot olyan mérnöki pontossággal tolnak le, mint egy digitális metronóm. Hasonlót talán a Yamato japán dobosaitól vagy egy kísérleti elektronika koncert műszeren bütykölő előadóitól láttam: minden egyes hang a helyén volt, minden egyes ütemváltás hibátlan volt, minden tökéletesen egyszerre történt, együtt lélegzett az egész banda, és a szájukon át cseppfolyós fémek kerültek a levegőbe. A stroboszkóp a legtöbb számnál a baromi gyors ritmus tempója felett zakatolt, a ledek a lámpák irányított fényei helyett az egész teret egyszerre öntötték tele színnel, Greg Puciato pedig a hangfalakat is leüvöltötte a helyéről.
The Dillinger Escape Plan – Milk Lizard
A show és az erő nem csak abból sugárzott, amit a fények és a hang adott, hanem az a fáradhatatlanság is teljesen lejött, amivel odatették magukat. Nem maradt a színpadon semmi abból a nyűgös álmosságból, amit a PTW hagyott maga mögött. Ezekben az arcokban éreztem azt az energiát, hogy most azonnal, de bármikor lefutnak ötven kilométert, hegynek fel. Aztán ezt a hiperaktivitást nem is tartották magukban, itt jött be a rombolósdi. Már a koncert elején nekiállt Greg majom módjára végigmászni az álmennyezet alatti csöveken, fejjel lefelé lógva nézett a közönség szemébe (fejére), a színpadon pedig folyamatosan jöttek-mentek, ugrottak az erősítőkre, a monitor ládákra, a közönségre, nem egyszer meg már azt hittem, az az őrült énekes a kifelé szóló, függesztett hangfalakat is letépi. A végén, csak hogy kéznyomát maradandó módon otthagyja a hajón, egy újabb plafonmászás közben lerúgott két panelt a mennyezetből (az egyik kis híján a fejemre hullott), plusz meglyuggatott vagy kettőt, aztán elégedetten folytatta a pörgést.
Visszatapsolás persze esélytelen, ezek az arcok nem jönnek vissza. Hibátlan, tökéletes koncertet csináltak, az utosló betűt is kikanyarintották, feltették a pontot az i-re, és kész. Ezt az élményt így se teszi zsebre az ember egy ideig, lehet menni haza feldolgozni meg nyelni nagyokat. Az utánérzés kicsit olyan volt, mint mikor először láttam a Fight Clubot a moziban, csak ennek még súlyosabb a soundtrackje. Ezzel a Dillinger első helyre lépett az eddigi idei besztof live listámban, és akármennyire is elvarázsolt Krush, ezzel nem kelhetett versenyre.
Széljegyzet (silvermoon mondja)
Van az úgy, hogy az ember elmegy egy koncertre a főbanda miatt és visszavonhatatlanul szerelembe esik az előzenekarral. Pontosan ez történt velem a Dillinger A38-as buliján. Még épp időben érkeztem, hogy meghallgassam a számomra addig ismeretlen Stolen Babies-t, számomra mégis ők voltak az est fénypontja. Ha csak körvonalakkal próbálom leírni, milyenek is ők, azt mondanám, nagyon látványos és izgalmas megjelenésű, bonyolult alapokkal, tört ritmusokkal dolgozó bandáról van szó, nagyon dekoratív, gyönyörű hangszínű frontlánnyal. Dominique Lenore Persi egyrészt kellemes vizuális élmény (és még finom voltam), másrészt hihetetlen hangokat ad ki magából a dallamos énektől a hörgésen át a metsző sikolyokig, ráadásul kiválóan harmonikázik is. Az élő megszólalás szinte lemezminőségű volt, a különleges megjelenésű (durván és viccesen sminkelt, őrült ruhákat viselő) gitárosok és a lelkesen és pontosan játszó dobos remek, elborult, kaotikus zenével teremtettek olyan hangulatot, amit méltán lehet dark cabaretnek nevezni. Közben folyamatosan kommunikáltak a közönséggel, bájosan, kedvesen és szórakoztatóan. A Stolen Babies-t zeneileg inkább nem is hasonlítanám máshoz. Ez a zene és ez a zenekar egyedi, érdekes, amihez élőben izgalmas show is kapcsolódik. Engem mindenképpen meggyőzött a produkció, sajnálhattam volna, ha ez az élmény kimarad.
Linkek:
Kapcsolódó: