Az idei ambient-felhozatal éppolyan erős a modern klasszikus oldalon, mint a könnyedebb chillout, a mély drone vagy a pszichedelikus agycsavarás szemszögéből. A továbbiakban minden területről megmutatjuk az eddigi kedvenceinket, köztük Liz Harris-szel (balra).
Mirrorring: Foreign Body (Kranky)
A fák között átszűrődő naplemente fényeit, a pattogó tábortüzet és a csípős őszi hideget idézi Liz Harris és Jesy Fortino első közös lemeze. A Grouper és Tiny Vipers néven szólózó csajok zenei gondolkodásmódja erősen eltérőnek tűnik: míg Grouper ambient-drone-rock háromszögét a zajos, néha kaotikus looptenger övezi, addig Tiny Vipers letisztult, szinte puritán hangszerelése bensőséges hangulatú folkos balladákkal dolgozik. Az intimitás a kulcsszó, kettejük zenéje ugyanis itt kapcsolódik össze, és az önálló stílusjegyek kényszerízű egymásra erőltetése helyett létrejön köztük a tökéletes harmónia. Jesy gyönyörű éneke két számban kap főszerepet, de minimum dúdolás-szinten mindegyikben jelen van, akár egy hűséges hangszer. Az elborult mélyrepülésre igencsak hajlamos Liz pedig ezúttal sokkal józanabb paraméterek mentén szövi sűrű ambientjét az érzékeny darabok köré. A Krankynél megjelent Foreign Body rövid, de kellemesen kimerítő munka, melyben (hasonlóan az Orcashoz) két különböző stílusú, de hasonlóan melankolikus hangvételben alkotó dalszerző talált egymásra.
Hosszabb kritika a MoeskoMusic-on
Kuba: Random Precision (Chillcode Music)
Laurence Harvey ötödik alkalommal koronázza meg az ágyban végiglustálkodott vasárnapokat. Pont, mikor a Café del Mar által fémjelzett ragacsos chillout a végkimerülés jeleit mutatta, megjelent a színen ez a fiatal srác, és kellemes, szolid, de az utolsó hangjegyig profi downtempo lemezeivel szép lassan bebiztosította magát a harmonikus chillout építményében. A Random Precision biztos kézzel korrigálja a legutóbbi stúdiólemez egyenetlenségeit. Ez elsősorban a vokálszekció egészséges háttérbe szorításának köszönhető. Helyette azt kapjuk, ami az első három Kuba-lemezt olyan ínycsiklandóvá varázsolta: réveteg gitár- és zongorajáték, erős reggae-beütés és még erősebb dubok, valamint rengeteg apró hang és diszkrét agycsavarás, hogy a pszichedelikus irányzat kedvelői is jóllakjanak. Garantáltan az idei év egyik legkellemesebb chillout-kiadványa, mely a remekbe szabott How the Future Sounded színvonalát idézi.
Hosszabb kritika a MoeskoMusic-on
Pjusk: Tele (Glacial Movements Records)
Meglepő, hogy a jeges ambient egyik legfrissebb kiválósága, a norvég duó csak a harmadik lemezéhez érkezvén talált rá a mínuszok szakértőjeként aposztrofálható olasz kiadóra. A korai Biosphere stílusvilágát továbbgondoló srácok első két lemezének ridegségét ezúttal fényesebb, légiesebb rétegek is ellensúlyozzák, de a Pjusk továbbra is a jellegzetes skandináv ambientet és a zord tundrát hivatott felidézni. A címválasztás rendkívül találó: a “tele” norvégul befagyott talajvizet jelent, ami pontosan tükrözi az albumot benépesítő cseppfolyós, illetve szikáron pattogó hangokat egyaránt. Akárcsak a legtöbb hasonló beállítottságú lemez, a Tele sem annyira a kikapcsolódást, mint inkább az intenzív északi kirándulást igyekszik megvalósítani a zene nyelvén.
Interjú a duóval a MoeskoMusic-on
VA: Lost in the Humming Air (Oktaf)
Harold Budd a modern klasszikus ambient zene egyik legkoraibb képviselője, aki Brian Eno kiadójánál, majd aztán Enóval közösen kezdte máig is tartó karrierjét. Patyolattisztaságú ambientjét finomra csiszolt, gyakran minimalista zongorajátékkal építi fel, és legalább akkora teret hagy a csendeknek is, mint az elnyújtott arpeggióknak. Előtte tiszteleg ez a válogatáslemez, melyhez 13 kortárs zenészt kértek fel, hogy a saját szűrőjükön keresztül fejezzék ki, mit jelent számukra Budd zenéje. Az album mindegyik felvétele új és izgalmas olvasatát adja az idősödő zongorista stílusvilágának, de az összképből még így is kiemelkedik a Deaf Center epikus nyitánya, Christopher Willits hintajátékkal induló, majd egyneműségbe olvadó rövidkéje és Taylor Deupree minimalista, mégis gazdagon rétegzett darabja.
VA: Greenosophy (Ultimae)
A francia kultkiadó átmeneti minőségi krízise már rég a múlté: az Ambrosia című válogatáslemez után máris itt van a még tökéletesebb, az Ultimae fénykorát idéző Greenosophy. Az átlagosan, de ügyesen ívelt, lazán egymásba mixelt szett a lebegősebb ambientből indul, középtájt egészen a hipnotikus morning trance-ig jut, hogy a zárlatban aztán ismét megnyugvásra leljen. A rezidensek (Cell, Solar Fields, James Murray) mellett jócskán találunk újoncokat is, akik magabiztosan alkalmazkodnak a veteránok által felállított színvonalhoz. A Greenosophy olyan válogatás, amelyből egyre kevesebb van: nemcsak a pszichedelikus ambient műfaj egyre gyengülő bástyáját erősíti, de megtartja az eredeti (kb. az előző évtized elején kikristályosodott) célkitűzést, és a mostanában elterjedő egyre agresszívabb tendenciával szembemenve megnyugtató, meditatív zenével utaztatja az agyzsibbasztásra éhes hallgatót.
Linkek: