Bonobo legutóbb rájátszás nélkül, egyenes ágon jutott fel a könnyed partizene legeslegelső vonalába talán eddigi legnagyobb dobásával, a Days To Come című nagylemezzel. Nyilván benne is felvetődött a kérdés, hogy egy ilyen, minden szinten sikeres és mérföldkő szintű album után merre van a tovább, és úgy tűnik, az új album, a Black Sands nem kifejezetten a válasz, hanem magára az útkeresés tényére való (örvendetes) reakció.
A Ninja Tune kiadó 2000-es évekbeli sikertörténetének jelentős darabja Simon Green egy bizonyos majomfajtáról elnevezett projektje. Bár a legelső, Animal Magic címre hallgató albumot a Ninja Tune még csak részben jelentette meg, a második, Dial ‘M’ For Monkey című darab már teljes egészében a chilles partizenékben és komolyabb hangvételű elektronikus zenékben egyaránt utazó kiadó égisze alatt jelenhetett meg. És nem szabad azt sem elfelejteni, hogy ezek sem amolyan útkereső, csak egy bizonyos album viszonylatában érdekes darabok voltak – én anno még bőven a 2006-os kiugrás előtt ismertem meg Bonobot, és az egyébként roppant sikeres Animal Magic szénné hallgatása után egy csöppet sem tűnt váratlan húzásnak a már említett Days To Come.
Ez a lemez hazai viszonyokban olyanannyira ismertté tette az angol srácot, mint amennyire idehaza egyértelmű reláció van a chillout és az osztrák szcéna versenyparipái között, gondolom elég, ha Kruder & Dorfmeistert, Parov Stelart vagy éppen a nemsokára újra idelátogató Waldecket említem. A jelenlegi Black Sands ennek fényében nyilván sikerre van ítélve, és hőzönghetnénk is egy sort a hazai zenei befogadóképesség alacsonyra tett mércéjén, de akkor viszont látványosan elmennénk a tény mellett, hogy Bonobo új lemeze abszolút nem akar partner lenni ebben a játékban.
Eddig nagyrészt a hazai szcénáról beszéltem, de ez a zene éppen univerzalitásában lehet mindenhol sikeres – az erkölcsi győzelem azonban tartalmi kérdés, és Green nagyon szimpatikusan nem igyekszik lehúzni még egy bőrt az immár négy éves Days To Come-ról, hanem pár apróbb reformmal bevágódik a kritikusnál is. Habár a klasszikusnak mondható Bonobo-hangzás már a második dalban (mivel az első track egy semmitmondó, vonósokkal bejátszott intró) előkerül teljes terjedelmében, a Kong simán ráférhetett volna a Days-re is. A kettő között viszont ott figyel az első váratlan húzás: a pumpáló, technós ütemekkel operáló Kiara, ami szokatlanságában is a Black Sands legnagyobb slágere.
A előző album ritka, elektrós elkalandozásaival ellentétben itt komolyabb kanyarokat is bevállal Bonobo, olyannyira, hogy így hirtelen két tracket is tudnék mondani, ahol szabályos dubstep(!) alapokat próbál fúzióra kényszeríteni lounge-os hangulataival. Ott van az új pacsirtával, Andreya Trianával felvett Eyesdown, vagy éppen az 1009, ahol már erőlködni kell, hogy ne vegyük észre: Simon Green tényleg nyitott az újra.
Nem célom, hogy tövig benyaljak az említett előadónak, mert nekem is nagyon hasonló a véleményem az általános kritikusi állásponthoz, vagyis hogy ezt a lounge/downtempo/chillout névre hallgató, amorf életformát már rég el kellett volna küldeni egy kicsit elgondolkodni saját magán. Viszont tényleg úgy gondolom, hogy ezúttal Bonobo az, aki mondjuk a Thievery Corporationnel ellentétben valóban igyekezett valamit hozzátenni a stílushoz. Szóval jelenleg legkevésbé ő érdemli meg a kritikát – a Black Sands ehhez mérten simán egy négyest érő húzás.
Bonobo – Eyesdown (feat. Andreya Triana)