Dögös. Ez a szó ugrott be mikor betettem az új Dub Trio lemezt, az Another Sound Is Dying-ot. Ismét egy fertelmes borítóval ellátott lemez, mely mögött első hallásra korrekt munka lapul. De vajon meddig tartható az izgalom egy dub/rock zenekarnál?
A Dub Trio-val kapcsolatban mindig az volt az érzésem, hogy jónak valóban elég jók, de valami hiányzik. Mintha a három brooklyni srác inkább csak magának zenélne, a közönségre tesznek nagy ívben. Illetve bocsánat, ez félreérthető. Semmiféle öncélúságról nincs szó, inkább ahhoz hasonlítanám, mint mikor valaki egy belső poént hall. Valahol egészen mókás a dolog, de a lényeg kimarad. Így már pontosabb. Dub Trio-ék zenéje élvezetes, de akik a legjobban élvezik, azok inkább ők maguk. A többiek meg vagy értik a viccet, vagy nem. Pontosan ezért is furcsálltam, mikor Mike Patton leszerződtette őket az Ipecac-hoz. Látszólag minden komolyabb potenciál nélkül csak úgy lebegnek. Ekkor jött a meglepő fordulat a 2006-os Peeping Tom lemez képében, illetve annak is az We’re Not Alone című száma. Úgy tűnt hogy Patton éneke és a Dub Trio zenéje nagyon jól kiegészítik egymást. Bár a Cool Out And Coexist című koncertlemezüket nem vállaltam be, az új lemezhez nagy reményeket fűztem.
Dub Trio – Illegal Dub (A New Heavy albumról)
A Not For Nothing pont úgy indul, mint egy stoner szám, aztán úgy is folytatódik – én meg csak nézek értetlenül. Kellően erős a megszólalás, minden arányos, és még a dubosabb rész is pontosan ott van, ahol lennie kell. Valahogy így képzelem el az Unsane instrumentális reinkarnációját. A Jog On már kicsit merészebb útvonalon halad tovább, de jól áll nekik ez a leheletnyi elektronika is. Mindezzel együtt továbbra is magasan tartva a stoner zászlóját. A Bay Vs. Leonard már kicsit unalmasabb témákkal dolgozik, de egyelőre semmi gyanús nem tűnik fel. A baj a következő dalnál, a Felicitacionnél kezdődik. A nagyszerű kezdést egy hihetetlenül elszállni akaró, post-rock szerű jammelés veszi át. Innentől a lemez folyamatos hanyatlásba kezd, minden olyan erőltetettnek tűnik és mintha már mindent hallottunk volna korábban. A lemez megmentésére érkezik a No Flag, ahol Mike Patton hallatja hangját, most valahol a suttogás és az elsöprő erejűnek szánt ordítozás között. Nem olyan erős, mint amilyenre számítok, de még így is ad egy löketet, hogy tovább hallgassam. Ezután már semmi sem érkezik, utolsó karcsapásokként még hallhatjuk a Funismentet, illetve az azt megelőző Agonistot, de itt már késő az életért küzdeni, a lemez csúfosan belefullad a zene végtelen tengerébe.
Nem lettem meggyőzve az Another Sound Is Dying által, sőt, mintha egyenesen magukat definiálták volna ezzel a lemezcímmel. Kétségkívül vannak nagyon erős pillanatai, de egy egész lemezen át nem tart ki a kraft. Sajnálom, de nem fogok gondolkodni azon, hogy az Einstürzende Neubauten vagy a Dub Trio azonos napra eső koncertjét nézzem-e meg áprilisban.
Linkek: