Először láttam Steve Von Tillt élőben. Kicsit meglepett, hogy a zseniális zenész milyen zavart kisfiúként tekergeti az ásványvizes üveg kupakját, látszott, hogy az interjúzás nem az ő természetes közege, boldogabb a színpadon vagy a stúdióban, a kedves hangszerek és kütyük között. Azért néhány perc alatt feloldódott, és végül kifejezetten kellemesen telt az a szűk negyedóra, ami nekem jutott a beállás és a koncert közötti zsúfolt percekben.

Kultblog: Beszéljünk először az új albumodról, amely a Trinity nevet kapta, s amely egy olasz horrorfilm kísérőzenéje. Mennyiben volt más megírni ezt az albumot, mint az előző munkáidat?

Steve Von Till: Ez kicsit más volt. Nagyjából egy időben vettük fel az In a Dark Tongue albummal. Egy időszakban készültek, de máshogy működött a Trinity, mert egy másik ember művéhez készült az anyag. Szerencsére a rendező ismerte a munkámat, ezért soha nem kért arra, hogy kompromisszumokat kössek. Ugyanakkor a filmből kellett inspirációt merítenem, ezért megkaptam a jeleneteket neten keresztül, megnéztem őket, gondolkodtam rajtuk, megpróbáltam továbbképzelni, s végül így állt össze a zene. Egészen jól sikerült annak ellenére is, hogy először csináltam ilyesmit. Tapasztalatot kellett szereznem ahhoz, hogy tudjam használni a zenét a filmben.

Kultblog: Visszatérve az inspirációra, mi inspirál leginkább mostanság?

SVT: Az életben minden inspirál. Gondolok itt az emberi kapcsolatokra vagy akár a természetre. Bármi, ami érzelmileg megérint, hatással van a zenémre. Ez lehet akármi, a gyermekeim, a családom, a jó és a rossz dolgok az életben, mindez együtt. A zenén keresztül dolgozom fel ezeket a hatásokat, és így alakítom őket hasznossá.

Kultblog: Van valami, amire mindig kíváncsi voltam veled kapcsolatban. Miért alkotsz két név alatt a szólómunkáidban? Használod a saját neved és a Harvestman alteregót. Miért akarod megkülönböztetni ezt a két projektet?

SVT: Nagyon különbözőek ezek a legbelsőbb lényegüket tekintve. Mindkét projekt hasonlóan kezdődött. Nem tudtam, hogy egy projekten dolgozom, csak a zene volt meg. Több év után, amit a saját házi stúdiómban töltöttem, rájöttem, hogy a munkám valahogy egésszé áll össze. Először azt fedeztem fel, hogy vannak dalok, valódi dallamok. A Neurosistól eltérően, ahol epikus, hatalmas zenével dolgozunk, ez sokkal személyesebb, tömörebb, a születése sokkal jobban hasonlít a tradicionális dalszerzéshez. A Neurosis nem ír dalokat. Ez az egész nekem ezért nagy kihívás volt, hisz úgy nőttem fel, hogy furcsa zenét csinálok, nem tudtam, hogyan kell dalokat írni. Kihívás volt úgy tekinteni a dalszerzésre, mint egy készségre vagy művészeti formára, eszközre. Aztán évekkel később ugyanez megtörtént, amikor rájöttem, hogy egy egész komoly pszichedelikus-gitáros anyagom keletkezett, amit elsősorban az európai folklór és mitológia inspirált, talán egy kicsit olyan lett, mint a kelta zene. Mindebből valami egészen különös dolog szövődött. Úgy tűnt, saját, külön életre kel. Ezt neveztem el Harvestmannek. Most pedig, amikor élőben játszom, nem tudtam dönteni, hogy melyikkel turnézzak, ezért kombináltam a kettőt. Egyik projekttel sem terveztem élő zenélést eredetileg, de az utóbbi pár évben úgy éreztem, ki kell állnom és játszanom kell ebből az anyagból. Egyébként tényleg nagyon élvezem, mert élőben lehetek egyik pillanatban pszichedelikus, trippelhetek kicsit, aztán visszatérhetek valami konkréthoz, egy dalhoz, majd ismét visszarepülhetek az űrbe, s így az egésznek lesz egy egészen erős sodrása. Ennek hatására kezdtem el gondolkozni azon (még nem találtam ki, hogyan, csak fontolgatom), hogy a kettőt egyesítsem egy albumon, kissé másként közelítve az alkotás folyamatához.

Kultblog: Igazán zsúfolt júliusod van. Minden este színpadon állsz. Képes vagy minden éjjel égni? Amikor látlak benneteket a Neurosis-szal is, mindig úgy érzem, égtek, annyira intenzív az egész. Lehetséges minden nap megismételni ezt a csodát?

SVT: Ez mindig másként alakul. Mindig abban bízom, hogy ideálisak lesznek a körülmények, de nem lehet mindig minden ideális. A tökéletes pillanatban már nem a testemben vagyok, hanem magam válok a zenévé. Erről szól az egész, amikor teljesen feloldódok benne, a létezésem lényegévé válik.

Kultblog: Visszatérve a Neurosis-ra, mit gondolsz, mennyiben változott meg a zenekar, miután csatlakoztál hozzájuk?

SVT: Az már nagyon rég volt. (nevet)

Kultblog: Igen, valóban, de mégis, a csatlakozásod után más lett a banda. Hogyan hatottál rájuk?

SVT: Mi akkoriban egymást befolyásoltuk. Kerestünk egy hangzást, mindannyian letettünk valamit az asztalra, és együtt váltunk azzá, amivé lettünk, a közös hanggá.

Kultblog: Mit gondolsz, 21 év után mi tart még össze benneteket? Mitől működik még mindig a Neurosis? A barátság vagy a közösen létrehozott munka, a zenétek miatt maradtatok együtt?

SVT: Mindez együtt igaz. Egyrészt a barátság miatt. Minden barátságban vannak hullámhegyek és völgyek, sok mindenen mentünk keresztül. Az egész felnőtt életünket együtt töltöttük. Nagyon jól ismerjük egymást. Átéltük a gyermekeink születését és haláleseteket is. Együtt turnéztunk, együtt haladtunk, annyi minden köt össze minket. Ez nem helyettesíthető mással. Olyan életet éltünk, ami nem mondható normális, mindennapi életnek. Ki voltunk zárva abból, amit a legtöbb ember átél, de szerencsések voltunk, mert bejárhattuk a világot, és együtt zenélhettünk. Ezek az élmények kivételes köteléket alakítottak ki közöttünk, és ezt meg kell becsülnünk. Az általunk alkotott zene pedig önmagáért beszél. Tudjuk, hogy mennyire különleges, mert tudjuk, hogy miként hat ránk. Nem érezzük azt, hogy külön-külön lennénk felelősek a megalkotásáért, inkább csak szerencsénk volt, hogy megismerhettük egymást, mert mi együtt hozzuk létre ezt a zenét, rajtunk keresztül születik meg, mintegy a semmiből.

Kultblog: Terveztek valaha még olyasmit a Neurosis-szal, mint ami az A Sun that Never Sets album volt a videókkal, a dvd-vel?

SVT: Nem, nem tervezünk semmi ilyesmit.

Kultblog: Nem? Hát, ez bizony nagy kár.

SVT: Nagyon sok munkát fektettünk abba a dvd-be, nagyon sok erőforrást elhasználtunk. Az emberek nem vesznek zenei dvd-ket. Természetesen továbbra is készítünk majd felvételeket a koncertekről, de az más. Nem fogjuk rápakolni az albumokra, dolgozni vele. A koncertfelvétel más téma, máshogy kezeljük, mint a videókat. Biztosan nem fogunk ilyesmit csinálni, most csak a zenére koncentrálunk.

Kultblog: Készülnek most dalok?

SVT: Mindig készülnek dalok. Most épp pihenőt tartunk, de ez mindig másként történik. Néha úgy alakul, hogy azonnal ismét írni kezdjük a zenét, miután végzünk az utolsó album felvételeivel. Hiszen rögtön kipattanhat a fejünkből egy ötlet vagy ötletváz. Aztán miután megturnéztatjuk az utolsó albumot, visszatérünk ezekhez az ötletekhez. Aztán összetörjük, majd a darabokból ismét felépítjük őket, megnézzük, hogy mi lesz belőle. Most ebben a pusztító fázisban vagyok. Mindent elpusztítunk, amit megalkottunk és a romokból valami új fog születni.

Neurosis

Kultblog: Honnan jön a zenéd: a lelkedből, a szívedből vagy az elmédből?

SVT: Szívből és lélekből, semmiképp sem az elméből. Az elme, nos, igen, természetesen az elmében születnek a gondolatok. Eszünkbe jut, hogy ez vagy az milyen szellemes, ügyes ötlet volna, de végül ez mindig csak szemét marad ahhoz képest, ami valóban megtörténik, ami a szívből és a lélekből fakad.

Kultblog: Rengeteg tetoválásod van. Mit jelentenek neked?

SVT: A legtöbb tradicionális téma. Az európai, germán vagy kelta gyökereimmel van kapcsolatban.

Kultblog: Európai gyökerek? Mesélj, honnan származol?

SVT: Mindenhonnan. Az apám oldaláról Csehországból származunk, de ők átvándoroltak Budapestre, majd innen az Egyesült Államokba. A családom tagjai között vannak, akik Ausztriából, Írországból, Skóciából és Angliából származnak. Tényleg mindenhonnan jövök.

Kultblog: Olvastam, hogy vidékre költöztél. Élvezed a vidéki életet?

SVT: Imádom. Minél kevesebb ember vesz körül, annál jobban érzem magam. Szeretem az erdőket, a fáimat, a hegyeimet és a tavaimat. Itt béke van és csend, több hely, hogy felnevelhessem a gyermekeimet, anélkül, hogy egy rakás ember venné körül őket. Jobb a levegő és tisztább a víz is.

Kultblog: Vadászol is?

SVT: Naná!

Kultblog: Melyik volt a legemlékezetesebb trófeád?

SVT: A legelső. Az első lövésem nagyon szerencsés volt.

Kultblog: Élvezed, hogy saját kiadód van, a Neurot Recodings?

SVT: Igen. Egyrészt jó dolog az, hogy ha az emberek meg akarják vásárolni az alkotásainkat, akkor azt közvetlenül tőlünk tehetik meg, így mindent ellenőrizhetünk. Másrészt örülök annak, hogy más zenészeknek lehetőséget adhatok a megjelenésre. Tulajdonképpen mi is nyomhatnánk még mindig a garázsban. Nem igazán számít, hogy valaki mennyire jó, az, hogy tehetséges még nem tesz senkit népszerűvé. Ha megnézed, mi az, ami népszerű, láthatod, hogy a legnagyobb része szar. (nevet)

Kultblog: Még mindig dolgozol általános iskolai tanárként is?

SVT: Igen.

Kultblog: Eljátszottad a gyerekeknek valaha a dalaidat?

SVT: Nem, a saját dalaimat soha.

Kultblog: Mást?

SVT: Igen, gyermekdalokat szoktunk énekelni együtt.

Kultblog: Szeretik?

SVT: Abszolút. CD-ket gyártunk, pólókat nyomunk. Egyszer majd nekik is saját bandájuk lesz. (itt nagyon belelkesedik, látszik, hogy mennyire remek tanárbácsi lehet)

Kultblog: Mit gondolsz, szeretnék a zenédet?

SVT: Nehéz eldönteni, talán néhányan szeretnék.

Kultblog: Van olyan zenész, akivel szeretnél együtt dolgozni?

SVT: Ó, végtelen lenne a sor. Nem tudom eldönteni. A megfelelő pillanatban, a megfelelő helyen és időben, bármi lehet érdekes.

Kultblog: Kivel játszottál eddig legszívesebben (a bandáidon kívül)?

SVT: Nem sok más zenésszel dolgoztam. Viszont nagyon szeretek együtt játszani a Grails gitárosával, Alex Hall-lal. Ő játszott egy kicsit a legutóbbi Steve Von Till albumon és nagyon szerettem őt, mint gitárost. Ö igazán nagyszerű, mellette úgy érzem, nem is tudok gitározni, szóval igazán jónak kell lennie.

A bevezetőben szereplő képért köszönet Bognár Gábornak!