Habár a Kultblog szerkesztőségének nettó két olyan tagja is van, akik életvitelszerűen imádják a Deftones munkásságát, a nagyon várt és tavasszal megjelent legutóbbi nagylemez eddig még nem ért meg kritikát ezen hasábokon. Most én szántam el magam, hogy végre megírjam a verdiktet: van-e olyan jó a Diamond Eyes, mint az általam a világ egyik legjobb rocklemezének tartott, eggyel korábbi Saturday Night Wrist, mely egy, a zenekar számára nagyon nehéz időszak után született meg, és magán is viseli ennek jegyeit.
Objektív kritikusi szemmel végigtekintve a sacramentoi Deftones pályáján nem mondhatjuk, hogy egykedvűen, hullámvölgyektől és a kritika beszólogatásaitól mentesen dobálták volna ki albumaikat. Amíg eljutottak a 2006-os Saturday Night Wristig – mely napjainkig a legegyértelműbb bizonyítéka annak, hogy a nu metalon túl nagyon is van élet -, többször is jelét adták, hogy messze túlmutatnak gyökereiken. Az egy autóbaleset hatására egy időre tolószékbe kényszerülő, és ezalatt gitározni kezdő Stef Carpenter egy suliba járt az énekes Chino Morenoval és a dobos Abe Cunninghammel, így kezdtek el demózgatni, de hamar csatlakozott hozzájuk Chi Cheng basszer, akivel mindmáig a Deftones gerincét alkotják. Ők is csak ugyanolyan srácok, mint bárki más a ’90-es évek amerikai rock színteréről: tolják a spanglikat, nagy sikerekről álmodnak, miközben első, lerozzant kocsijaikban klasszikus thrash és heavy metal lemezek bömbölnek. Anthrax, Metallica, de a Bay Area színtér teljes diszkográfiáját olykor félretéve betolnak egy-egy Public Enemyt vagy más keményebb, tökösebb hiphopot. Azt is értik, hogy God Hates Us All, meg azt is, hogy Straight Outta Compton.
Aztán az ezredfordulón beüt a szar: két korrekt nagylemez után (Adrenaline, Around The Fur, utóbbin már megírják első két nagy slágerüket, a Be Quiet and Drive-ot és a My Own Summert) a totál behalt grunge helyére megérkezik egy csapat dühös srác. 1999 végén a Korn Issues-a adja meg karmesterként az alaphangot; majd az elkövetkező két évben szépen sorban megérkeznek a többiek. A Linkin Park alaptevése, a Hybrid Theory és a Limp Bizkit nem kisebb dobása, a Chocolate Starfish and Hot Dog Flavoured Water szinte egyszerre jelennek meg; mikorra megérkeznek a store-ok polcaira, már ott figyelnek a Papa Roach Infestjének és a mi Deftones-unk White Ponyjának műanyagtokjai; a következő évben pedig a System Of A Down viszi le a Toxicityvel az utolsó fennmaradt bábut. A “hiteles” amerikai rock össztűz alatt, a rocksajtó kettészakad, amikor rájönnek, hogy megszületett a metal azon formája, amelyet a tinimagazinok szerkesztői is keblükre mernek ölelni, hiszen ezek a srácok csak annyira veszélyesek, mint bármelyik nyegle amerikai tinédzser, ha nem kapja meg a 200 dolláros heti zsebpénzét – nem ver le egy nagyot anyunak, csak elvonul szomorkodni, hogy őt senki sem érti meg.
Fontos tisztázni, hogy nem a zeneipar letöltés-korszak előtti utolsó nagy és szemét húzásáról van szó, amely során kiherélte az igaz szívű rockerek szeretett zenéjét: a nu metal telibe talált, mert egy pillanat alatt megtalálta a közönségével a közös hangot. Azt a hangot, amelyet már nagyon régóta szerettek volna hallani. A Deftones is egy volt ebből a hangorkánból, és a White Ponyval nemcsak egyik legjobb lemezüket csinálták meg, hanem azt is, amelytől kezdve a kritika egy kicsit fanyalogva kezelt mindent, amit csináltak. Chino Moreno tolta a hiphopos ütemekre való rappelést, a tökig felhúzott térdzoknit, a derékban meghajló üvöltéseket – a gitárokból azonban már ekkor olyan hangok facsarodtak ki, mintha a poszt-rock irányába, nem pedig a világhír felé törne a Deftones (Digital Bath).
A Deftones azonban eddigre olyan tábort alakít ki maga körül, amely számára halálosan mindegy, hogy a nu metal lényegében kihal a 2000-es évek második felére; hogy a 2003-as Deftones című album művészkedését (Lucky You, Anniversary of an Uninteresting Event) mélységesen elítéli az amúgy is egyre ellenségesebb rocksajtó. 2006-ban aztán megjelenik a Saturday Night Wrist, amely jóval kevesebb figyelmet kap ahhoz mérten, hogy saját pályájuk és egyben a tágabb értelemben vett rock egyik legjobb albumát jelentetik meg. Ez az a lemez, amely semmilyen oldalról nem támadható: sosem volt még ilyen hiteles a nu metalban is meglevő felkavaró érzelmesség, a gitártémák összetettebbek, mint valaha, mégis bombasztikus slágerek és magukba mélyedő pillanatok szüntelen váltakozása a Saturday Night Wrist, amelynek nyitószámában (Hole In the Earth) olyan érzésünk van, mintha az egész univerzum minket figyelne pár percig, és bármit is teszünk, mindent tud rólunk.
A kötelező turné se tud közbeszólni, hogy mihamarabb elkezdjék írni Eros címmel a folytatást; Chi Cheng azonban súlyos autóbalesetet szenved 2008-ban, és egy teljes évig kómában fekszik. A Deftones minden terve összeroppan, jobb dolguk is van egy új lemeznél – mikor Cheng nélkül visszatérnek a stúdióba, félretesznek mindent, amit addig felvettek, és új lemezt kezdenek a nulláról – ez lett a Diamond Eyes. A hitelességet tehát nem kell keresnünk a sorok között, talán nem írt még ennyire szívből jövő lemezt a zenekar. A lemez címével azonos nyitószám ennek megfelelően drámai refrénjével húz be, zeneileg pedig úgy tűnik, mintha el sem telt volna négy év – kísért a Saturday Night Wrist. Szinte ugyanebben a modorban trappol át rajtunk a Royal és a CMND/CTRL – talán ennek a végén kezdünk el fészkelődni, ha komolyabb elvárásaink voltak a Diamond Eyes-szal szemben. Az első tíz perc mintha egybefolyna, ugyanaz a hang, ugyanazok a gitárok, ugyanazok a kiáltások, egyedül a CMND/CTRL érdekes, asszimetrikus refréne mutat valami újat. A You’ve Seen The Butcher során kezd érni a csalódás: visszakapcsolunk egy fokozatot, de ezt is hallottuk már korábban, a Saturday Night Wristen. A videót is kapó Rocket Skatesnek már ennyi pozitívuma sincs: a Deftones saját szintje alatti, egyszerű, tempós rocksláger.
Úgy jutunk el a lemez második felébe, hogy úgy érezzük, mintha egész eddig a Saturday… bővített kiadásának végére benyomott, maradék trackeket hallgatnánk, melyek tulajdonképpen nem gyengék, de egyáltalán nem olyan izgalmasak, mint amit korábban hallhattunk. A remény azonban újraéled a Sextape-pel: az akusztikus pengetéssel induló darab végre elvarázsol és feltölt. Itt mintha új lemez kezdődne: a Riskkel végre elkapják a keményebb vonalon is a fonalat a fiúk, a 976-Evil pedig az egyik legepikusabb track, amit a Deftones írt. Tipikusan az a szám, amelyet legszívesebben a csajoddal hallgatnál meg, de félsz, hogy nem érti meg, mit szeretsz annyira benne.
Deftones – Sextape
A legszomorúbb, hogy itt a még szintén jó This Place Is Death-szel véget is ér az album, és előretekerni keveseknek lesz kedve – így eléggé negatív a mérleg. A Deftones mintha csak terápiás célzattal adta volna ki ezt a lemezt, ami legalább annyira szép, mint a borítóra nyomott, lenyűgöző hóbagoly, viszont minket kevéssé boldogít. Ha nem volna a bónuszok között egy olyan nagyszerű feldolgozás, mint az M83 által újraálmodott és hihetetlenül jól sikerült Rocket Skates remix, el kéne gondolkodnom valami egészen szörnyű értékelésen. A Diamond Eyes nem lesz az az album, amit hetente előveszek, mert nem nekem, rajongónak készült. A pozitívumok súlyozott figyelembevételével is legfeljebb hármas.