Az .snd-s Mark Fell Sensate Focus-projektje az egyik kedvenc újdonságom idén. A negyvenhat éves sheffieldi hangszobrász eme kísérleteiben jobbára meghagyta azt a szilánkos, minimal és funk stíluselemekkel fekruházott, másodpercenként többször pattogó, néhol kifejezetten idegőrlő ritmikát, amivel híressé vált az .snd-ben, elborult experimentális utazások helyett viszont az egészet ráhúzta a house zene eredeti chicagós formájára. Jobbára ezeken variált szintiszólamokat és töredezett vokálokat a 10 és 5 című bakelitjein, illetve ugyanezt teszi a most megjelent 3.33333333333333333-on is. Akiknek bejön, azok hamarosan még többet kaphatnak belőle: szeptemberben a rendes nevén érkezik a Sentielle Objectif Actualité album, amin az eddigi Sensate Focus-témákat remixeli.

A skót Alex Cowles volt számomra mindig is az az ember, akit a világ soha nem fedezett fel, holott nagyon megérdemelte volna. DFRNT álnéven 2009-ben adta ki Metafiction című első albumát, amin a dubstepet olyan mesterien keverte ambient képekkel, amire azóta is kevesen képesek. A kétcédés lemez második felében egyébként voltak érdekes remixek is kifejezetten nagy nevektől (pl.: Quantec, Scuba,Ital Tek és a magyar DJ Madd), az anyag mégis eltűnt a süllyesztőben. Lehet ezért váltott most Cowles, aki az El Spirito EP-vel vezeti fel a szeptemberben érkező második nagylemezét (Fading), és ezúttal trance-es/house-os hangulatú négynegyedeket kapunk, amiben persze keverednek modern törtütemek is, de mégis, az egész ep-nek nagyon millenniumi hangulata van. Kellemes anyag, szép és futurisztikus hangokkal, mindenkinek bátran ajánlom.

A Come Back EP a bolognai Riccio legújabb műve, és három kellemes, nosztalgikus hangulatú house zenét tartalmaz, elvétve diszkós beütésekkel. Leginkább azt szeretem ebben a gyűjteményben, hogy a számok szépek, ám a díszítettségük – ilyen például az Undercover áriája – mellett mégis magukon őrzik az eredetük védjegyét is. Kattogó dobgépek és lágy melódiák több mint húsz percben, igazi vasárnap délutáni háttérzene a teraszon – ráadásul a címadó számhoz tartozik még egy DJ Sneak remix is, ami az uptempós jellegével teljesen megbolondítja az egész pakkot.

Az igazat megvallva Mathew Jonson munkásságát az Agents Of Time című nagylemeze óta nem követem (valahogy sosem tudtam szeretni azokat a számokat), és a Panna Cotta / Passage To The Other Side-dal sem futottam volna össze, ha nem jön velem szembe. Azt hiszem végül azért adtam egy esélyt neki, mert az a-oldalról kiderült, hogy egy 2003-as, cím nélküli, korábban soha meg nem jelent műve. Tetszik is. Minimalista techno folyamatos ismétlődésekkel, klassz szőnyegekkel és vezetéssel. A hátoldalon lévő új szám is bejön, sőt, talán még jobb is a párjánál, pedig ugyanazokat az elveket követi, kicsit talán dallamosabb és hipnotikusabb. Lehet, hogy a kanadai szerzőről mégsem kell lemondani.

A winchesteri Tanka idén mutatkozott be a mezőnyben, és egy közös erőfeszítés után a belga Inhale kiadón jelent meg most Boogie With Me címmel az első szóló maxija. A Boogie With Me egy techno tétel 808-asokkal, a Squeeze Me című párja pedig ugyanaz törtütemre, melegebb hangokkal. A kiadvány második felében Brendon Moeller szerepel két remixszel (érdemes módon a Make Some Music eredetije nem került fel a bakelitre, amúgy egy Madonna-szám vonatkozó szövegét ismételgeti torzítva), és egyik átirat zúzósabb a másiknál, a Filthy Reshape-verzió brutálisan döngöl.

A holland Field kiadó bakelitjei meglehetősen egyszerű koncepciót követnek: mindegyiknek amolyan miniválogatásnak kell lennie, melyeken a szerzők kompromisszummentes technót írnak. A 2008 óta futó sorozat relatíve nem sok részt ért eddig meg – a napokban jelenik meg a Field 08 -, rossz viszont nem nagyon akadt még köztük. Az új epizód is zömmel a holland undergroundot mutatja be, az a-oldalon két ismeretlen – Artefakt, Mark Du Mosch -, míg egy eléggé ismert és egy mostanában feltörekvő művésszel (Steffi, Area Forty_One). Az eredmény egy rakás jó techno, melyek közt van ambientesebb húzódarab, sötétebb marcangolás és tudományos hangvételű dokuháttérzene is.

Van új M>O>S Deep-bakelit, ami ezúttal közös munka gyümölcse: két chicagói house addikt, Hakim Murphy és Ike Release állt össze Innerspace Halflife-ként, hogy egy mérsékelten savas, de annál futurisztikusabb zenét adjanak a rajongóiknak (Wind). Alighanem a harmadik perc vége előtt felbukkanó és gyönyörűen kibontakozó főtéma mindent visz. A kiadvány másik felvételén Ike Release szólóban nyomja, és a Phazzled című matéria súlyosabb, döngölősebb a társánál. Erősebb, helyenként hangsúlyosabb benne a kattogás is, aztán viszont idővel meglepő módon a levegőbe emelkedik, mint valami otromba nagy gép, és leír egy szép ívet.

A kijevi Woo York párosa az utóbbi pár évben klassz reputációt épített ki a földalatti techno darabolósabb szegleteiben magának, így nem csoda, hogy az Enigma EP-t már kifejezetten várták a rajongók, és a rajta található számokat egy ideje olyan nagyságok is pörgeti, mint Surgeon, Luke Slater, vagy James Ruskin. Az öt felvétel nem is okoz meglepetéseket, pont azt szállítja, amit ígér. Stabil, tömör számok nagyjából ugyanazt a sötétebb, menetelősebb hangzást fedezik fel maguknak különböző aspektusokból. Ne lepődjünk meg, ha esetleg valamelyik Technokunst-bulin is felcsendül valamelyikük.

Rob McAndrews, avagy Airhead legutolsó kislemezét nagyon dícsértem, és az igazat megvallva talán a kelleténél nagyobb elvárásaim voltak a szerző új, Pyramid Lake / Black Ink 12″-ét illetően. Ugyan nem csalódtam, de aki megint The XX-szerű lágy gitározást és valami kecses vokált vár, azt ki kell ábrándítsam: határozott és pattogós törtütemek vannak, amik egy-egy kiállás során ki is egyenesednek. A címadó számban mindenesetre nagyon ötletes, ahogy a ritmus alá vokálozik a szerző (picit valamiért James Blake jut eszembe róla), a hátoldal váratlan hangulatváltásai pedig mélyebb tanulmányozást érdemelnek.

S végül, de nem utolsósorban: van új Däm-Funk kislemez, négy vadonatúj számmal, köztük egy Prince-feldolgozással (17 Days). Ezúttal nekem a vokálos témák jönnek be jobban, a kiadványnak címet adó I Don’t Wanna Be A Star! szintiprogramozása valami elképesztően zseniális, és bizony emberünk akkor sem vall szégyent, amikor Prince előtt tiszteleg. Félreértés ne essék, a másik két szám sem rossz, de ezek mellett nehéz teret nyerniük maguknak.