Harmadik részéhez érkezett a Stroboscopic Artefacts elképesztő Stellate-sorozata. Az új rész ezúttal is gyönyörű ambientekben bővelkedik, a témák viszont sokkal nyugodtabbak a második epizód egy-egy felvonásához képest. Összetettség helyett ezúttal a hangok a maguk egyszerűségében kerülnek főszerepbe; bővelkedik a kiadvány minimalista kompozíciókban. A szerzők válogatása ismét különleges, a kiadó csapatát hosszabb ideje erősítő Xhin mellett ismét feltűnik Kangding Ray, valamint az NSI és a Reformed Faction is. A végeredmény ismét nagyon klassz, a széria pedig lassan a végéhez ér, a negyedik lesz az utolsó – talán még idén kijön.

Új anyaggal jelentkezik Bass Clef az áprilisi Reeling Skullways albuma után (vannak rajtam kívül még, akik szerint az az év egyik legzseniálisabb nagylemeze?), és a Dawn Chorus Pedalt hallgatva nagyon úgy tűnik, hogy a bristoli szerző ráérzett egy olyan hangzásra, amiben folyamatosan elsül a keze. Olcsó, garázs megszólalásra belőtt dobok és cinek vezetik fel a Chicagót felidéző house zenét, a puritán keretben azonban másfél perc után lélegzetelállítóan gyönyörű szintik és légies álomképek kelnek életre, és a belőlük kibontakozó csodálatos melódiák elképesztően felszabadult érzetet adnak. A You Don’t Know You Don’t Know a hátoldalon parányi miniatűrje ennek érzéki vokáltorzításokkal, törzsi és ipari dobritmusokkal, hajnali hatos kontextusban, páratlan módon.

Sokadik albuma lesz Paul Mac-nek a Hotel Insomnia, ám az azonos című felvezető kislemez ezúttal egy olyan anyagot sejttet, amire érdemes lesz várni (október végén nagyítólencse alá veszem, ígérem). Maga a főtéma egy könnyed, slágeres detroiti techno a kilencvenes évek tervrajzait felhasználva, szép vastag szintikkel aktualizálva. Marcel Fengler remixe igazi Berghain-változat, noha a felvétel nem veszíti el az eredeti vonásait sem, de a tónus sötétebb, a basszusok keményebbek. Az Undoubted című b-oldal ezekkel szemben már kemény UK techno James Ruskin és társai mentén haladva.

Két ismertebb, de egyelőre magukat megnevezni nem kívánó UK bass szerző projektje a NeferTT. Bevallom, a Blue Skies Red Soil címében már alapból van valami Bradburyesen futurisztikus témamegjelölés, amivel engem simán meg lehet venni kilóra, ráadásul az érzést helyenként hozzák maguk a számok is. Például a Pyramel, ami igazi lágyszintis, szívet melengető sci-fi house, illetve a Bless Moon az 80s retro hangulatával és a szédítő neobarokkos funkjával (hello, Space Dimension Controller!). Ezekkel szemben a címadó matéria és a Cleo’s Spot bugisabb darabok törtütemekkel, felidézve és napjainkhoz aktualizálva a downtempo lassan rég elfeledetté váló tündöklését. Váratlan, ám kellemes meglepetés az ep; vajon ki gondolta volna még egy éve, hogy ezt majd bevállalja a Hotflush?

A Ghosts On Tape név egy San Franciscói előadót takar, aki egy ideje jobbára klasszis Chicago house-okat szerez. A Nature’s Law című négyszámos ep-jén sem cáfolja meg önmagát, ráadásul a kiadvány hátoldalán egy Lando Kal és egy Jus-Ed remix hitelesíti, hogy az embert komolyan kell venni. A címadó szám igazi adrenalin löket, míg a No Go egy tech-esebb, kemény darab. Izgalmas megjelenés, várom a folytatást.

A legutóbbi megapakk után ismét egy válogatással jelentkezik a Modularz kiadó, amin három művész szerzeménye található. A már alapembernek számító Developer a tőle várhatót nyújtja a They Ring For Madnessben és a More Matterben. Az előbbiben egy horrorfilmes téma ismétlődik, miközben egy középszerű basszus dobog pár háttérhang kíséretében, az utóbbi pedig egy darabolósabb tétel, melyben az izmos ütem alig hagy helyet másnak hatperces szereplése során. Más vizekre evez a két zene közt NX1, akinek az MZ2 című száma a Basic Channel és öröksége előtt tiszteleg szikár dub sávokkal és viharos textúrákkal. A hagyományosabb dub techno szabályait tartja figyelemben Adriana Lopez a lemez végén, és mitagadás: a sok nyughatatlanság után jól esik egy kis konzervativizmus.

Egyesített erővel jelentkeznek a Vault Series művészei a kiadó tizenegyedik bakelitjén. A The Raven című szám Moerbecktől igazi taposós techno vastag basszusokkal és sipító hangokkal, illetve mély, dubos ekhókkal. Sawlin munkájában (Obsoleszens) a koncepció hasonló, a hangzás mégis valamivel könnyedebb a magaslati ambient szőnyegeknek köszönhetően, melyekbe az ütem barbár módon folyamatosan csúnya lyukakat üt. Mindazonáltal a cinek és a szirénahangok félúton adnak valami többletet az első percben kiszámítottá váló elképzeléshez. Subjected zárása (MS.20) klasszikus minimal techno drone-szerűségekkel és szelepekkel rohamléptekben, túlmutatva a másik két felvétel viszonylagos direktségén, jó ellenpontot adva a kiadványnak, ami hozza a szokásos Vault Series-minőséget.