A Balaton Sounddal az van, hogy nagyjából kétféle benyomás van vele kapcsolatban: az egyik a fanyalgóké, akik a sznobokra mutogatnak, a másik meg azoké, akik jártak már európai fesztiválon, és el vannak ájulva. Én az utóbbiak közé tartozom. Voltam már kétszer ilyen drága feszten is, viszont ilyen patent módon összerakotton soha. Egyszer sem szólt szarul koncert, minden a helyén volt, és egy darab konfrontáció nélkül tudtam elkerülni a grizzliket úgy, hogy közben baromi jó zenéket hallottam. Na, meg ott volt a víz is!
Elöljáróban gyorsan értékelném saját szemszögből azt a (számomra) furcsa véleményt, amit hallottam innen-onnan, mint sztenderd hümmentést. Szóval hogy vannak, akik szerint ez a fesztivál baromi drága. Igaz. Viszont ajánlom elmenni egy nyugat-európai fesztre, ahol hasonló line-up mellett a kiszolgálás nagyjából olyan szintű, mint valamelyik elhagyott aluljáróban, és az árak jóval magasabbak. Gyors összevetésképpen számoljunk mondjuk azzal, hogy az idei Novarockon egy ugyanolyan hotdog, mint amit itt is lehetett kapni (ez a pirított hülyeség a new shit most a lávaköves cucc után), alulról 5 Euro volt, ami aktuális árfolyamon 1150 HUF, és ehhez aztán ott egy szaros pad nem volt, ahova le tudtál volna ülni megenni. Másrészt meg, ahogy az ősi, kínai bölcsesség tartja: “Ha nincsen pénzed bazmeg, oldd meg okosba, és ne akarjál menőzni, mert akkor hülye vagy”. Magyarán, ha valakinek drága a kaja, akkor menjen a köpésre levő CBA-ba, vegyen zsemlét meg parizert, üsse össze és amen. Én speciel hasonló módszerrel dobtam össze a reggelit (ami eleve délre esett), így csak egy esti kaját kellett kifizetnem a feszten, és teljesen jól kijöttem. Na, ennyit a szarrágás részéről. Aki fanyalog, az szerintem egy kretén. Mert ezen a feszten annyi kurva jó dolog történt!
Fotók: balatonsound.hu
Kezdjük ott, hogy mennyire más egy fesztivál a vízparton, mint egy száraz placcon. Az egésznek egészen más a feelingje. Amíg egy “száraz feszten” csak a zenék vannak meg a folyamatos ivás, addig itt valahogy mindennek megvan a maga helye és ideje, nincs kapkodás, és teljesen mediterrán menetrend szerint nagyüzemben megy a döglés – csak ez az állandó közös nevező. Az emberek csüngnek a függőágyakból, lógnak a kanapékról, fetrengenek a parton, mint a szétdobott mikádó, és az egésznek olyan a hangulata, mint a Deftones Change klipjében, csak mínusz az érfelvágós feeling. Az is feltűnt, hogy bár a koncertek többnyire elég pontosan kezdődtek, az emberek ezt nem tudták tartani, mert valahogy egész máshogy működött mindenkinek a belső órája. Minden koncertre nagyjából 15 perccel a kezdés után indultam el komótosan, de azt láttam, hogy ezzel mindenki így volt, és az összes bulira úgy fél órával kezdés után futott be a legtöbb ember.
Aztán amiről szólnék még, az a közönség. Mi tagadás, volt egy jó adag paraszt fazon, akikkel mondjuk nem keveredtem volna szívesen éles szóváltásba, viszont a szép az volt benne, hogy nem is keveredtem. Na, meg aztán jót röhögtem azokon a csajokon, akik tűsarkúban tipegtek a fesztiváltalajon, hát őket meg inkább sajnálni tudtam, olyan megmosolyognivalóan jópofák voltak, mint valami szerencsétlen kisállat. Plusz egyébként szépen szétment a közönség érdeklődés szerint, és nem feszültek egymásnak a house party miatt érkezők és a jazz koncertekre kíváncsiak, azon egyszerű oknál fogva, hogy nemigen voltak egy helyen. Olyan élhető volt az egész, ez a lényeg.
Re:Jazz (Fotó: fesztblog.hu)
Nézzük mostmár a zenéket. A csütörtök az kiesett. Elég későn sikerült leérni, nagyjából éjfélre, úgyhogy erre az estére már nem maradt kraft, csak dőlés a sátorba, és alvás. Másnap, a menetrendszerű egésznapos strandon döglés után kezdődött meg a menet.
A napot a Re:Jazz nyitotta négykor, ami aztán a további napok tapaszalatai alapján egy pofátlanul korai időpontnak bizonyult. Ekkor ugyanis még annyira hőség volt, hogy jóformán képtelenség volt feltápászkodni a partról, de azért első nap még ment. A banda hibátlan szettet játszott, ezzel megnyitva az ilyenek sorát a Soundon. Nagyon élvezhető jazzt játszottak, nem volt benne különösebb elszállás, inkább csak kellemes, és még a szólók is a táncolható kategórián belül maradtak. Kaptak is akkora ovációt, hogy szerintem ők is meglepődtek, plusz látszott rajtuk, hogy baromira élvezik az egészet, és ez mindig sokat dob egy koncerten. Hozzáteszem, ez látszott az összes Soundos fellépőn, és ez volt az egyik olyan dolog, amitől úgy éreztem, hogy valami van itt a levegőben. Az összes együttes, akit láttam, örömzenélt, és ezt fesztiválhosszban elképzelni már súlyos. A Re:Jazz-nek mondjuk az is rátett egy lapáttal, hogy ők még olyan időben játszottak, amikor épp szépen csillogott a napsütéstől a Balaton az orruk előtt (a T-Mobile terasz, ahol felléptek a parthoz legközelebbi helyszín volt, és a tóra nézett).
Quimby és Goldfrapp
A koncert közben és után összeszedtünk néhány havert, aztán átmentünk a nagyszínpadhoz, ahol hattól a Goldfrapp volt jelen. Na, ez volt a nem nekem való. Az a két-három szám, amit hallottam annyira álmos volt és lagymatag, hogy egyszerűen untam, úgyhogy nem is erőltettem a dolgot, inkább bóklásztam másfelé. A Quimby-t sétafikálás közben, távolról hallottam csak, de amúgy őket sikerült elcsípni még a Re:Jazz előtt is, amikor koradélután sound check gyanánt lenyomtak egy számot, és már akkor is akadt egy kisebb táncikáló közönség. Végül aztán néhány cigi, sör és valami kaja után 22-re sikerült visszatolni magam a nagyszínpad elé.
A Massive Attack zseniális volt. A hangosítás, a fények, a színpadkép, a számok, az együttes – egyszerűen minden a helyén volt. Nagyon tartottam tőle, hogy eleve fesztiválfellépés, ami a kedvenc zenekaraimnak nem szokott feltétlen jót tenni (lásd Tool a Szigeten), meg kicsinek tűnt ez a színpad egy Massive-nak, aztán nem lett igazam. Ahogy belakták a helyszínt, betöltötték a teret, és kicsit ki is tágították azt, aztán az egész úgy ömlött-folyt rá a közönségre, mint egy hömpölygő fényáradat, ami diszkréten elrejti a zenészeket, és egy élményt lő egyenesen a bőröd alá, hogy csak érezd, ahogy az egész keresztüláramlik rajtad. Közönségbarátok voltak, amennyire kell, olyan értelemben, hogy dobtak slágereket is, ami viszont teljesen meglepett, hogy nem egy favágós menetrendben adták le ezeket, hanem ami ismert szám volt, abból mind plusz néhány perces jammelés lett. Aztán ott voltak az új számok is, amik alapján azt mondom, várom én azt az új lemezt, súlyos lesz!
Massive Attack
Többek között rajta lesz az a Stephanie Dosen is, akit most elhoztak magukkal, hogy a fehér gitárja kíséretében elénekelje a Teardropot (is), meg persze itt volt Horace Andy, akit amennyire nehezen fogadtam be anno, most annyira nagy élmény volt élőben. Amúgy készültek is a koncertre a srácok: küldtek egy “fuck you”-t azoknak, akik megzavarták a meleg felvonulást (és akiket amúgy skinheadként fogtak fel), és a kivetítőn hatásvadász jelleggel futó szalagcímek is magyarul mentek (mínusz az ékezetes karakterek). Megjegyezték, hogy ez egy kurva jó fesztivál, és hogy “you should be proud”, visszajöttek még egy visszataps után, és még 3D is mosolygott. Szerintem jól érezték magukat, beleéléssel, jót játszottak, nekem meg a Szigetes so-so után végre lett egy fullos Massive Attack élményem.
Ezt a beszámolót most elvágom itt, és még ma jön a folytatás a másik két nappal.