A Balaton Sound második napjára megtanultuk, hogyan kell trükközni a dög meleg ellen, és igazán jól kipihenni magunkat. Ezen felbuzdulva inkább regenerálódás lett ez a nap, mint bulizás, viszont cserébe jött még egy vasárnap, amikor aztán végig táncolni kellett. A story valahol onnan kezdődik, hogy messziről meghallottam az Orishas-t, aztán keresztülgyalogoltunk egy darab Jamaikán, végül Nicola Conte bemutatta, milyen egy csont nélküli jazz koncert.
Ami a hőség megúszását és az álmatlanság elkerülését illeti. A trükkös balatoni fesztiválozó, mint kitapasztaltuk, nem rinyál azért, mert kurva meleg van már reggel 8-kor, és nem lehet aludni a sátorban, hanem az első felébredéskor, mintegy motoros reflexként magához szorítja a hálózsákot, és irány a part. Ott ilyentájt még egészen viselhető a népsűrűség (csak néhány hasonló sorstárs akad, plusz azok, akik valójában már vissza se jutottak előző este a sátrukig), le lehet dobni a cajgot egy fa árnyékába, és aludni tovább. Itt ugyanis a víz és az árnyék miatt még 11-kor is teljesen alváskompatibilis a hőmérséklet. Na, így sikerült innentől mindkét nap csont nélkül aludni délig, aztán kaja, pihi, Balaton, pihi, szundi, Balaton, pihi, zuhany és start. Valahogy így. Ja, és nagyon kitartóan próbáltam egészen kulturális lenni, vittem magammal könyvet a parton döglés mellé, de aztán szegény Gibsonból csak fejtámasz lett ezen a hétvégén.
Orishas (Fotók: balatonsound.hu)
Szombaton az első attrakció, amit kiírtam magamnak, az Orishas volt, de mivel az egésznapos melegben főlés után muszáj volt a zuhany, a tusolóknál pedig minimum háromnegyed órás sorbanállással kellett számolni, így lemaradtam erről. Az érdekes volt mondjuk, hogy valami úton-módon a kempingben baromi jól lehetett hallani a nagyszínpadot, habár közé ékelődött legalább három másik helyszín. Így viszont remote meg tudtam állapítani, hogy az Orishas jó bulit csinál, és a száz fok ellenére mozgatja a közönséget, bár a zene inkább hajlott a latin fiúzenekaros vonal felé, mint amennyire az nekem való lenne. (Nem, ez nem bazmegnyuszikaazásód, hanem tényleg.)
A következő bevetést Gentlemanre terveztem, amire már sikerült oda is érni. Na, ez megint egy hibátlan koncert volt. Így vaktában mit reagálna az ember arra, ha azt mondják neki, “figyelj, van egy német reggae zenész faszi, kész Jamaica a csávó, imádni fogod”? Elsőre olyan, mint egy hülye vicc. Pedig tényleg! Ez a srác, bizonyos Tillman Otto, konkrétan annyira jamaikai, hogy olyan autentikusan motyog rasztafári angolt, mintha így született volna. A csávó végig pörgött, és a mögötte álló Far East Band sem vétett egy hangot sem. A közönségbevonás is meglett volna, mert nagyon szerette volna énekeltetni az embereket, csak alig vágták néhányan a szöveget, amiből aztán az lett, hogy megmaradtunk a “Balaton” és a “marijuana”, mint vezérfonálnál, és mikor ezek kerültek terítékre, mindenki tudta, hogy örülni kell, és volt nagy tapsolás. Amúgy persze stilszerűen happy koncert volt, sok illattal, rasztával és ugra-bugrálással.
Gentleman
Ez után jött az a B-52s, ami nekem már bőven sok a retro popból, úgyhogy innen gyorsan elhúztam a csíkot, és Nicola Contén kötöttem ki. Na, ez aztán megint odacsapott. Az aznap korábbi dj szettjét nem hallottam, de ez a jazz combo felállás mindent vitt. Conte gitáron, mellette pedig zongorista, bőgős, szaxis, trombitás, dobos és egy énekesnő. Ebből a bőgős kivételével mindenki megkapta a maga szólóidejét, habár a trombitás és szaxis feltűnően többet hasított, és az látszott is, hogy a zeneszerző mellett a trombitás faszi a legnagyobb sztár, vagy legalábbis ő viselkedett leginkább úgy. Mondjuk szó se róla, durván tudtak mind, nekem meg speciel a dobos lett a kedvencem. Az az eleve teljesen lehetetlenül kinéző pasi (végtelen hosszúságú karok, nyurga test és szürreális arckifejezések) úgy dobolta végig nagyjából a háttérben meghúzódva a koncertet (már amennyire egy ilyen fazon észrevétlen tud maradni, mert amúgy elsőnek őt szúrod ki), hogy szívem szerint a taps fele neki szólt. Amúgy magukban a számokban, zeneileg nem volt semmi olyan, ami lecsavarta volna a fejem, csak nagyon jó finom jazz, különösebb durvulások és elszállások nélkül. Az egész nagyon közönség- és hallgatóbarát volt, amit meg is háláltak az ott lévők, ugyanis akkora tapsvihart zúdítottak az olaszra, hogy az már nevetett, és nem győzte megköszönni. A végén már mondta, hogy ideje lenne lépniük, mert a háttérből beszűrődő döngölő négynegyed elnyomja őket, de azért még egy ráadás belefért, és a záró Duke Ellington egyrészt hibátlan választás volt, másrészt végre hallottuk a dobost is szólózni, ami a koncert legjobb szólója lett, imho.
Nicola Conte
Ez után még témferegtem erre-arra, de a party sátorhoz érve úgy döntöttem, hogy mégse kellene heringként végignyomorogni Booka Shade-et, nem mellesleg ami kiszűrődött belőle, az eléggé elbátortalanító volt (értsd: sújtó négynegyed, de nem éppen a jó fajtából). Aztán ott volt még ugye Krafty Kuts neve, de a fél 2 meg már végképp elérhetetlen távlatnak tűnt, úgyhogy inkább a hálózsák felé vettem az irányt. Azt amúgy itt jegyezném meg, hogy ez a bulisátor dolog, pont ezen a fesztiválon egyszerűen nem működik. Mikor ott van egy rakás nyitott helyszín, Balaton-part, levegő, akkor valahogy lehetetlennek tűnik, hogy bármilyen koncert vagy party kedvéért egy tömött, fülledt, zárt helyen nyomorogjak, ahol mellesleg az ottani line-up gerince miatt jóval nagyobb is a kellemetlen tagok aránya, akik a tömörület miatt már az én homlokomra izzadnak rá. Ennél fogva egyszer nem tettem be a lábam se az Arena sátorba, se a Red Lounge-ba. De mondjuk túlélhető volt ez a veszteség, teljesen.
Na, megint nem bírtam a szófosással, és hosszúra nyúltam, úgyhogy ismét elvágom a beszámolót, és folytköv!
Korábban a Kultblogon: