A Balaton Sound vasárnapján mintha lassabban telt volna el a nap koncertek nélküli része, aztán kisebb pánik tört ki, mikor elsötétültek a felhők, és úgy tűnt, leszakad az ég. Engem pánik csak amiatt fogott el, hogy bezárt minden, és sört se lehetett kapni, de aztán Sergent Garcia kiénekelte a napot a felhők mögül (és ez nem vicc!), ezzel örökre lekötelezve a szervezőket, és az este további fellépőit. Nekik köszönhetően láttam egy korrekt szinten összerakott Žagar showt, egy életem legjobb jazz-élményévé előugrott Jimi Tenor-t és egy hiperaktív Los De Abajo-t.
A nap punnyadós része olyan relevációkkal telt, mint hogy a meleg ásványvíz is pont ugyanannyira oltja a szomjat, mint a hideg; a magyar gyártású, szilvalekvárral (or else hasonló ízű és állagú izé) töltött mézes puszedli valami isteni; és hogy a Balaton vizébe bambulva egy-két óra úgy tud elsuhanni, mint egy gyorsvonat. Mondjuk így is elhúzódott a délután, és elég lassan lett annyi az idő, hogy koncertre lehetett indulni, meg aztán itt bejött még egy pakolós program is, mert a viharjelzés miatt gyorsan összedobtuk a sátrat, és leadtunk mindent a csomagmegőrzőbe, hogy ne kelljen ázott vackokkal bíbelődni majd a sötétben, mikor elindulunk a hajnali vonathoz.
Sergent Garcia (Fotók: balatonsound.hu)
Miután mindent megszerveztünk, már vagy fél órája volt színpadon Sergent Garcia, úgyhogy gyorsan oda kellett nyargalni, és út közben ért az a kellemetlen meglepetés, hogy nem tudtam hol inni venni, ugyanis a szél- és esőpara miatt mindent becsuktak, mindenesetre gyors felderítő módban a fő irány mégis a nagyszínpad volt. Ott örömmel konstatáltam, hogy van egy nyitott pult, feltankoltam mindjárt egy pótkorsót is, és beálltam hallgatni a francia-kubai tengely zenéjét, amit autentikusnak nem mondanék, mert nincs olyan kultúra, amiben ennek gyökere lenne, viszont a mash-upot nagyon eltalálták. Miközben az ital fogytával egyre nagyobbakat mertem ugrálni a kilöttyintéstől már nem félve, egyre csak hátratekingettem, hogy nézzem mi az állás az időjárás-fesztivál meccsen, és hát nem volt bíztató a helyzet. Szél, sötét felhők, eső lába, viszont feltűnt, hogy mintha lassan hasadna a borult ég, és minél jobban rázta a seggét az a feka csaj, akibe nem lehetett nem belezúgni (képzelj el egy nőt, akinek gyönyörű hangja van, profin fuvolázik, és úgy nyomja a booty dance-t, hogy ikszbe állsz), annál inkább derült az idő. Garcia jótékonyan a közönségnek tulajdonította a jó időt egy kedves “you are making a good sundance“-szel, de igazából övé volt az érdem. Nagy mosollyal végigtáncolt koncert volt ez is, ahol összecsókolt a latin és a jamaikai vér.
Žagar
Mire Garcia befejezte az idő sámáni módon történő helyreállítását, újra kinyitott az összes helyszín, úgyhogy belehallgattunk, hol mi szól, de sehol nem ragasztott le a zene, úgyhogy egy nagyobb kör után visszatértünk a nagyszínpadhoz, ahol akkor már a Žagar intézte a bulit. Zságer Balázs tipikusan olyan fazon, akit első ránézésre sztereotipikusan utálnék ki a világ innenső féltekéről, de amit producerként letesz az asztalra, azt nem tudom nem a messzemenőkig elismerni. A tavalyi nagylemez is nagyon rendben volt, és a Balaton Soundon produkált showban sem volt hiba: úgy szólt, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Az idő viszont elrepült, már negyed tíz volt, én pedig nem akartam semmennyit sem kihagyni Jimi Tenorból, úgyhogy el is indultam a T-Mobile teraszhoz.
Jimi Tenor az első jobb egyenest akkor vitte be, mikor egy beugró szám alatt három hangszeren szólózott (szinti, szaxofon, fuvola), énekelt, és egy pillanat alatt olyan hangulatot teremtett, hogy máris elfelejtettem, honnan jöttem, hova készülök még, csak az ott és akkor számított, és az egész koncert zsenialitása. A kísérőzenekara bizonyos Kabu Kabu volt, amellyel a legutóbbi nagylemezét is rögzítette, és most gyakorlatilag ennek a tavalyi albumnak az anyagát játszották el élőben. Baromi nehéz szavakkal elmondani azt az élményt, amit ott megéltem. Nem olyan jazzre kell gondolni, amit az ember egy nyakkendős koncertteremben hall, de nem is a manouche-féle balkán, kurjongatós volt ez, hanem valami nu jazz atmoszférájú, könnyen befogadható zene, ami mégis annyira mérhetetlenül intelligens volt, hogy ha a tánczene kitermelte magának az IDM-et, akkor ez lehetne az INJ, mint Itelligent Nu Jazz. A szólók mind egy szálig táncolhatóak voltak, nem öncélú tekerések, a hangszerelés pedig úgy volt összerakva, mintha mérnöki pontossággal illesztették volna össze, főleg a fúvósokat. Apropó hangszerek, külön attrakció volt, mikor Tenor egy mikrofonból, ventillátorból és egy fogalmam-sincs-miből csiholt ki olyan hangot, mint mikor átfújsz a gyorsan pörgő propelleren; ennek pedig tudta változtani a hangmagasságát. A végén egy felkorbácsolt pillanatban már egyenesen zúzott ezzel a valamivel, de annyira, hogy szét is csapta kissé a ventillátort, mint valami grunge rocker a gitárládát.
Jimi Tenor
A Tenor koncertet, bevallom, megszakítottam, hogy átnézzek a Fatboy Slim bulira, de két szám elég volt hozzá, hogy belássam, kár volt érte, aztán mentem is vissza. Ami hallottam Normanből az először egy baromi jó remix volt, és ekkor még azt hittem, hogy valami korrekt dolog zajlik itt, de aztán az első keverésnél leesett, hogy szó sincs erről. Eleve keverésnek nem mondanám azt a műveletet, mikor egy pörgős számot felfelé íven lestoppol valaki, és elindít egy másik számból egy lassú kiállást/felvezetést. Nekem baromira úgy tűnt, hogy a “dagi fiú” mocskosul be volt készülve, vigyorgott, mint a tejbetök, és próbálta menteni azt a szitut, amiben gyakorlatilag semmi köze nem volt ahhoz, ami épp ott történt, és habár néha igyekezett néhány körömmel a valóságba kapaszkodni, de igazából inkább mégiscsak leszarta. Helyette végtelenül ostoba fejet vágott, percenként összeborzolt szemöldökkel meredt arra a két monitorra, amiből egy is sok lett volna, mert gyakorlatilag a lemezjátszókat sem tudta rendeltetésszerűen használni, és egy komplett idióta módjára tette-vette magát a Scooter szintű zenére.
Jimi Tenor koncertjének végén a dobos bemondta azt az infót, hogy lemez kapható a backstage-nél, amire muszáj is volt lecsapni, plusz akkor már dedikáltattam is, amitől mondjuk úgy éreztem magam, mint egy tinilány a Depresszió koncerten, de szerencsére pucsítani nem kellett, úgyhogy csak egy aláírt cédével lette gazdagabb. Ez után nem is mentem sehova, ugyanis itt kezdett nem sokkal később a mexikói Los De Abajo, amire úgy készültem, mint egy latin ska bandára, és nagyjából ezt is kaptam, néhány meglepő fűszerrel. Például nem nagyon tudtam hova tenni a néha előtérbe kerülő elektronikát, meg azt a formulát, ahogy megszólalt a chicano szájakból ez a szürreális ska. Nem tudom pontosan megfogalmazni mi volt a fura, de volt az egészben valami szokatlan. Az viszont mindenképp a koncert előnyére vált, hogy úgy pörögtek az arcok, mint a rotor, és húzták magukkal az egyre csak ugráló közönséget. A végén aztán le is másztak a színpadról, és mintegy unplugged folytatták még az emberek között a zenélést, ahonnan aztán csak ügyesen sikerült kislisszolniuk a backstage-be.
Los De Abajo
Ekkor volt nagyjából egy óra, és már nem éreztem ingerenciát arra, hogy bevállaljak egy fülledt sátras elektronikus bulit, ha már eddig ment nélküle, úgyhogy csak kintről belefüleltem épp, ahogy elkezdődött DJ Hype szettje az mc felkonfjával, aztán tovább is álltam. Még némi témfergés közben próbáltam valami kajához jutni, de ekkor már az is határeset volt, mert az emberek gyakorlatilag nullára lefosztották a fesztivált, és elfogyott(!) az étel a legtöbb helyen, a gyrosos bezárt, és még néhány pizzaszelet volt az, amit nagyjából ehetőnek lehetett minősíteni. Úgy kettő körül indultunk a csomagért, aztán állomás, kisebb fellélegzés, amiért az első vonat még járt a MÁV-sztrájk ellenére, és négykor már döcögtünk hazafelé. A fejemben még bentragadt néhány napos kép, táncos koncert, és az a nagyon határozott érzés, hogy ez volt életem egyik legjobb fesztiválja, ever. Mondjuk a top háromban benne van, az biztos.
Korábban a Kultblogon: