A vasárnap véget ért, 2009-es Balaton Sound egyszerre volt világzenei esszencia, időutazás (elektronikus zene now and then) és sokak számára remélt fizetéskiegészítés, a jegyüzérkedés adta üzleti rés befoltozásával, váltakozó sikerrel. Bár a korábbi években már itt járt fesztiválozók azt mondták, idén szellősebben voltunk, mégis rengeteg ember tömörült Zamárdi szabadstrandján. Ingázó hőfokok, nem olcsó sör, de összességében pozitív kép alakult ki bennem az első tavi őrületem kapcsán.
Csütörtök, az első nap, és egyben az én mindenkori első napom is a Balaton Soundon. Éppen időben érkeztem az ötórai Singas Projektre a T-teraszra. A vagány Berger Dalma hangja megfelelő nyitó impressziónak bizonyult, és ez után már az élőzene varázsától formálódott széles mosollyal az arcomon csoszoghattam egy újabb korsó hollandus sör társaságában a nagyszínpad irányába, ahol a dub-virtuóz pisztolyék készültek tovább rajzolni az ívet.
Számomra a Dub Pistols maximum mint távoli rokon létezett, még az is lehet, hogy egyetlen albumom sincs tőlük, csupán néhány ismertebb nótájukkal lehetett valamicske személyes kapcsolatom, amikről nem is tudtam, hogy pont innen ered. A koncert hatalmas élmény volt, a gyülekező tömegek, az ütemes pulzálás, a mélyek komótos motyogása, a szövegelés és a szikrázó napsütés meggyőzött, hogy jó helyen vagyok.
Nouvelle Vague (fotók: balatonsound.hu)
A napsütés nem maradt abba, és a nagyszínpad zenei színvonala sem adta alább. Ekkor következett a francia Nouvelle Vague, akiket nagyon vártam, eddigi lemezeik alapján azt ugyan tudtam, hogy mennyire igényes zenét játszanak, és azt is hallottam, hogy az élő produkcióik még rátesznek egy minimum hétszeres szorzót, mégsem készülhettem fel igazán. Az egész csapat kitett magáért, rettentő muzikális és színvonalas műsort hoztak össze. A legtöbb tekintet azonban az ausztrál ciklonra, Nadeah Mirandára szegeződött, aki hangjával, kisugárzásával és mozgásával valódi dívaként sokunkat ámulatba ejtett.
Kellemes zenei élményekkel a zsebemben tértem vissza a T-teraszra, ami az én zenei világomhoz legközelebb álló palettát képviselte. Itt a finn Five Corners Quintet tett ki magáért, amit a közönség is kellőképpen meghálált. A többször visszatapsolt banda maga is alig hitte el, hogy ilyen sikerrel léptek színpadra, de ez nem meglepő, hiszen felsőkategória volt, amit hallhattunk tőlük. Tánczenét játszottak, briliáns jazz körítéssel tálalva. Ezzel párhuzamosan zajlott az Underworld is, ami nekem így kimaradt, de később fél füllel a vizuáltechnikát hallottam magasztalni.
Five Corners Quintet
Végelgyengülésem küszöbén, csak a miheztartás végett meg-megállva keresztülsétáltam az általam kevésbé preferált Samsung sátoron, ahol kipipáltam, hogy Carl Coxot is láttam, hallottam élőben, de engem továbbra sem vett meg a monotonnak hangzó darálás egy fóliasátorban.
Korábban a Kultblogon:
Link: