A második napon, pénteken, az időjárás már kevésbé volt kedvező. Az eső esett, a sár dagadt, a Balaton pedig ideiglenesen-lokálisan zárva tartott. A jegyek azonban elfogytak, ami alapján a látogatók száma elméletileg adott volna, ennek ellenére kevesebben voltunk, vélhetően, mert sokan kidőltek az első napon, a pénteket pedig újraéledéssel töltötték, és megengedték maguknak azt a luxust, hogy a nem éppen olcsó négy napból skippelnek egyet. A kora délután felé még átlátható táncterek estére (amikorra a nap is felbátorodott sütni még lemenőben) nyüzsgő hangyabolyokká alakultak. A nap szenzációja mindenképp a Kraftwerk volt, és egyértelműen nem okoztak csalódást.
Mivel az első napom nekem is kissé hirtelen haragúra sikeredett, és zavartak a homályos foltok az emlékezetemben, úgy döntöttem, a pénteki nappal kompenzálok, és figyelek, okulok, élményt gyűjtök, nem fogyasztok alkoholt. Kezdődött ez délután a Barabás Lőrinc Eklektric-kel, akik a T-teraszon még szemerkélő esőben Ladaloltak. Éppen annyira voltak jók, mint mindig, élő zenét játszottak, igényesen, dinamikusan, jazzesen, lazán, Sena pedig már melegített a vasárnapi nagyszínpados maffiára.
Az Ozomatli előzetesen jó ötletnek tűnt, ismertem tőlük egy-két dallamosabb slágerszámot, de ahogy kicsit megkésve a nagyszínpadhoz érkeztem, a nem túl népes közönség és az ízetlen zene nem marasztalt, tovább is haladtam a hallótávon belüli Borfaluba. A Borfalu lényege, hogy körülbelül 20-25 pincészet, sátor adja egyszerre a legolcsóbban a fröccsöt, bort, jégbort és mellé ízletes, fűszeres étkekkel is szolgálnak, amitől egyszer csak arra lehetsz figyelmes, hogy már jó pár órája a sörpadoknál rekedtél. Ezen a felismerésen szerencsére hamar kaptam magam (lévén alkoholtalan napot tartottam), és indultam is egy találkozóra a kemping határhoz. Ez a határ szigorúan őrzött volt. Kifelé-befelé ellenőrzés, karszalag checking, merthogy ugye a kempingnél más a színe annak. Várakozásom közepette volt szerencsém jó néhány embert szemügyre venni, családapukák három gyerekkel (ugye nekik ingyen van), extra trendi, szigorúan fehér keretes szemüveges partyarcok (sok), cicababák és babacicák, pornószínészek és műszerészek, farmerok, BMW vagy épp robogó tulajdonosok özönlöttek fel s alá.
Az óra ekkora már a Guru’s Jazzmatazz kezdetét ütötte, elindultam tehát. Odafelé még egy gyors kávé a mobil, valódi kávét és valóban főző koffeintabakból (ötös). A T-teraszon Boldhead és Solar ragadtak mikrofont, én pedig kíváncsian vártam, mi kerekedik belőle, ugyanis nagy kedvenceim, főleg korábbi lemezeikkel. Az eredmény egy szigetnyi New York lett, ahol talán túlságosan is gangszta szövegelést, igazságosztást hallhattunk, nem pedig azt a fajta jazz-hiphopot amire mondjuk én is számítottam. Ezzel párhuzamosan megjelentek a kosárlabdamezes-kapucnis arcok is. Habár volt például trombita is, mégis inkább a lelőlek, put your hands up, bólogatós identitás domborodott ki. A másik nagy fájdalmam a piszok gyenge vizuál volt, ami egy vélhetően windows movie makerrel összekorbácsolt, instant, leárazott kitből volt eredeztethető. Sajnos ez jellemző volt a T-teraszra végig, de mondjuk nem moziba indultam, hanem zenét hallgatni, azt pedig megkaptam.
Guru’s Jazzmatazz (fotók: balatonsound.hu)
Vizuálok terén a Kraftwerk viszont kitett magért. Gondolom, nem vagyok ezzel egyedül, de még korábban nem volt szerencsém élőben Kraftwerk műsorhoz. Csodás volt az a fajta extázis és az egyes trackek felismerésének aktusa, ami korcsoporttól függetlenül mindenki arcára kiült. A teljesség igénye nélkül elhangzott például az Autobahn, a Radioactivity, a Tour de France és a Robot is. Voltak, akik nem tudni, hogy csak ideiglenesen vagy végérvényesen, de elvesztették a kontrollt maguk felett, és a reflektorok körüli mobilkerítésbe csimpaszkodva, ugrándozva próbáltak kiszabadítani valamit, illetve ennek a célja homályos maradt.
A porondon a felállás a szokásos volt: a négy úriember, külön kis pulpitusok mögött feszítve inzultálta notebookjait (pasziánsz, aknakereső stb.). A hangok ott, ahol én voltam (nagyon elöl) hibátlanul csengtek, tiszta és könyörtelen magasok feszegették a dobhártyák határait – volt is, aki kidőlt a sűrűjében, habár annak nyilván más oka is lehetett. A látvány is zseniális volt, minimalista, elnagyolt formák, alakzatok, színek, és nem mindennapi, Filmmúzeum-hatású felvételek pattogtak a zenékkel párhuzamosan.
Kraftwerk
Kraftwerk után kénytelen voltam visszazökkenni az életbe, a vasútállomáson már csak az mp3 lejátszóm satírozta valamivel élénkebbre a valóságot. Jegyváltás, vaspor a torkomban, monoton zakatolás és valóban pocsék vizuál.
Korábban a Kultblogon:
Link: