A fesztiválos napos csibe lelkesedésével robogtam be a fesztivál helyszínére valamikor a délután közepén, amikor a rendes Balaton Sounderek még javában a parton döglöttek, úgyhogy kellőképpen hülyén is éreztem magam, amint állig ruhában küzdöttem a nap és a homok ellen. Néhány gyors feltérképezős kör és sörbeszerzés után beláttam, hogy a napnak ezen a pontján tényleg csak akkor érdemes itt tartózkodni, ha legalább egy fürdőgatyával rendelkezik az ember, nekem meg jobb híján maradt az árnyékban döglés, bár a napi mókuskerékhez képest ez is egy istenes egy-két óra volt. Arról nem is beszélve, hogy idén az első fesztiválnapomat töltöttem, úgyhogy igyekeztem minden pillanatát értékelni.

Az első tervezett fellépő Gábor Deutsch, alias Anorganik volt, akinek már elég régen hallottam új zenéit (őszintén szólva a legutóbbi, amit tisztán fel tudok idézni, még a Sena-felfedezős Endlessly, és hát igen, 2003 nem ma volt), úgyhogy jó lett volna megfigyelni, miket csinál mostanában. Nem tudom, hogy én néztem be a programot, vagy az változott meg, mindenesetre ennek a live-nak csak a végét sikerült elcsípni, az viszont egészen kellemesen szólt. Nem volt mondjuk semmi csápolnivaló benne, de a napfényhez teljesen illett a kellemes vokálokkal megáldott szoftos, liquid tört ütemes elektronika. Ahogy itt vége lett a programnak, a nagyszínpad felől lehetett hallani, ahogy magyarul beszélő jamaicai ritmusokat hoz a szél, ami oda is vonzott, hogy megnézzem, mi az.

Irie Maffia (fotók: balatonsound.hu)

Nem jegyeztem külön, úgyhogy kvázi meglepetésként ért, hogy 18 órától Irie Maffia volt a nagyszínpadon, az meg pláne, hogy mennyire korrektül be tudták tölteni azt a nagyobbfajta teret, ami a rendelkezésükre állt. A számos felsorakozott zenész baromi jó összhangban húzta felváltva a reggae-t és a skát, amire három rétegben rakódott Columbo raggája (ebből a srácból hogy jön ez a hang?), Sena soulos éneke és Busa Pista tenyeres-talpas szövegelése. A csapatnak annyira sikerült összemelegednie a közönséggel (35 fokban könnyű, haha), hogy a megfelelő helyeken megvolt az ugrálás, a nagy közös együtt énekelés (ez volt a Baszd fel a kéket), heves bólogatás stb.

Esclin Syndo

Az egészen kellemes délutánzáró és némi újabb ténfergés után a T-Mobil terasznál kötöttem ki, ahol az torpantott meg, hogy gyanús, Esclin Syndós alakokat láttam ólálkodni a színpad körül, és mint kiderült, tényleg ők is jöttek, úgyhogy gondoltam, egy pár percet várhat a Röyksopp. Na, és akkor kérem, itt esett le az állam. Persze, tudjuk, hogy Berger Dalma hangja olyan, hogy leszedi a napot az égről, a Syndo zenéjéről is megírtam már, hogy közel hibátlan (és persze ki nem hagynád a Kultblognak művelt spéci podcastjukat!), de ahogy ez az egész ott élőben megszólalt, az egy külön attrakció volt. Egyrészt, hogy egy ilyen énekhang stúdiós utómunka nélkül, teljesen élőben is így szóljon, az egy erős pofon. Másrészt a kritikákban és szájhagyomány útján megfogalmazott felsőbbségi komplexusnak nyoma sem volt, helyette viszont egy két talppal a földön járó csapat lépett elő, akikről látszott, hogy a zsigereikben van ez a muzsika. Harmadrészt pedig nem egy lemezt próbáltak a porondra tenni, hanem annak rendje és módja szerint élő hangzáshoz volt szabva a sound, ott, ahol kellett. Gondolom ennyiből kiderült, hogy nem sikerült fél szám után elszabadulni, hanem legalább három trackre odagyökereztem, mire rávettem magam a továbbállásra.

Röyksopp

Aztán jött a Röyksopp. Az első dolog, ami feltűnt, hogy közel sincs akkora tömeg, mint tavaly ilyenkor, és kényelmesen lehetett haladni a hangosító pult magasságában, ahol látni és levegőt venni is lehetett – csak hallani nem. Középtávon a színpadtól ugyanis még mindig normál hangerőn lehetett beszélgetni, ami némileg lelombozó, mikor az ember azt várja, hogy átcsapjanak a feje felett a hanghullámok. Aztán, amit épp említettem a Syndonál, hogy az album eljátszása helyett adaptáltak, egyértelműen elvárnék egy nagyszínpados, nemzetközi sztártól, de ez itt vagy nem történt meg, vagy csak rosszabb lett tőle (de többnyire inkább nem történt meg). A Röyksopp az eredeti, stúdió formátumában nem éppen az a vasárnap esti bulizene. Lehetne rá mondjuk tévét nézni, netezni, szotyizni, kutyát sétáltatni, de Balaton Soundon bulizni semmiképp. És amikor mindezt olyan hangerővel próbálják meg eladni, aminél otthon többet ad az erősítőm, akkor én erre azt mondom, hogy köszi, skippeljünk. Közjáték: nagy felkonffal megpróbálták bemondani, hogy milyen jó itt lenni, csak azt felejtették el, hogy hol vannak, úgyhogy egy elkiáltott mondat maradt félbe brutálisan kínosan. Empatikus vagyok a világturnézó rocksztárokkal szemben, csak ha már elkezd az ember egy mondatot, tudja is befejezni. Hazudd azt, hogy Bukarest, bakker, csak legyen valami.

Moby

Nagyjából negyed óra lelombozódás után jött megint egy adag mászkálás, és annak a várása, hogy majd Moby talán valamit helyretesz, bár legutóbbi lemeze alapján, és hogy zenéjének átlagsebességét mérve ő sem éppen egy party motyó, nem voltak különösebb elvárásaim. Egy elnyúlt késés után bele is csaptak a koncertbe, ami újabb hideg zuhanyként ért. El tudom képzelni, hogy a nagy nemzetközi attrakciók úgy működnek, hogy nem egy koncertet tudsz megvenni úgy en block, hanem vannak árkategóriák: olcsón jön a főember némi háttérhaknival, valamivel drágábban már van egy-két élő zenész is, a legdrágább verzióban meg ott az egész szimfonikus zenekar. (Nyilván ennek több skálája, szintje lehet, meg persze embere válogatja, hogy melyik szinten mit ad.) Ha ez tényleg így van, akkor a Balaton Sound, megérezve a gazdasági válságot, bevásárolta a low budget verziót Moby-ból. Ha nincs így, akkor Moby simán béna. Volt ugyan némi élő hangszer a színpadon, de azokból jóformán semmit sem lehetett hallani, csak mintha matattak volna valami nagy katyvaszban, de ami tényleg el is ért a fülemig az a play gombbal elindított elektronikus alap volt. Minderre pedig úgy próbálta magát pozicionálni Moby, mint a multiinstrumentalista rocksztár, aki amikor épp nem tépi a nyakába akasztott elektromos gitárt, akkor a perkákon pörgeti a tenyereit. A gitár hangerő szempontjából a már említett nullfaktoros volt, ráadásul szemmel láthatóan teljesen más ritmusban próbált vele operálni, mint amit hallani lehetett; a perkák meg amikor éppen hallatszottak, csak rosszat tettek az összképnek. Végeredményben jobban jártunk volna, ha emberünk csak simán letesz egy ghettoblastert, ráül és hozzáénekel, csak akkor meg ugye mit keresett volna a nagyszínpadon. Hát, mondjuk ez utóbbit így sem tudnám megválaszolni.

Karamelo Santo

Ez után már dupla kérdőjelekkel az arcomon kerestem az önigazolást a Soundon, hogy valaminek csak kell lenni, ami miatt ennyi kilométert utaztam. Végül ezt éjfél magasságában a Té-teraszon sikerült megtalálni a Karamelo Santo formájában, és hálát adtam az égnek, hogy legalább bennük volt spiritusz. Az argentin latin-ska bandát egyébként is nagyon megszerettem az utóbbi időben, és most odatették a talpalávaló ska-punkot és reggae-t, amitől nem lehetett megállni egy helyben. Rég voltam ilyen jó koncerten, ahol se nem a zöld foltjaidat számlálod a pogó miatt, és nem is az elektronikus zenére robotlástól lesz izomlázad, hanem egy ugrálós-bokázós táncolásban egyesül mindenki, aki épp ott van, a végére pedig már kiköpöd a tüdőd, de akkor sem állsz le, mert amikor fültől-fülig vigyorral bátorít egy emberként az egész zenekar (és a melletted állók), akkor ez lehetetlen. Volt néhány nyálasan latinos, csajoknak szóló dal, de a jellemzőbb a dél-amerikai forradalmár muzsika és az örömzene volt, mindez tele szívvel-lélekkel. Mondhatnék még néhány szuperlatívuszt, de maradjunk a tíz per tíznél, és hogy hallgassatok Karamelo Santót!

A másfél óra táncolás után nem maradt már energiám sem nagyon, de egyébként program sem, amire érdemes lett volna pörögni. Néhány körjárat közben belehallgattam még a francia Nôze-ba, de nagyon halvány volt, amit élőben produkáltak, pedig legutóbbi lemezük nekem egészen bejött. Úgy tűnt, mintha túl akarnák művészkedni a szettet, de hajnalban én erre már nem éreztem magam kaphatónak. Egy utolsó kitekintésként elmentem a Pesti Est sátorig, hogy megfigyeljem, miben mesterkedik manapság DJ Zinc, akit szintén jó néhány évvel ezelőtt hallottam utoljára. Ezt a lépést mondjuk kihagyhattam volna, mert ennyire kommersz, teljesen semmilyen suttyódiszkóra igazán nem voltam kíváncsi. (Engem egyébként az is meglepett, hogy négynegyedet hallottam puffogni, pedig törtet vártam volna.)

A summát levonva némi lelombozó élmény és egy hatalmas ska buli zúgott a fejemben, mikor fél négy körül a vonatállomás felé vettem az irányt. A baj csak az volt, hogy az ember egyáltalán nem ska miatt jön Balaton Soundra, és amit vártam volna, azt nagyon nem kaptam meg. Reméljünk egy jobb jövő évet.

Korábban a Kultblogon:

• Balaton Sound 2009: harmadik nap
• Balaton Sound 2009: második nap
• Balaton Sound 2009: első nap
• Korábbi Balaton Sound hírek, beszámolók

Link:

• Balaton Sound hivatalos honlap