José González feltehetőleg nem szorul különösebb bemutatásra már senkinek: a Bravia reklám háromszázezer színes labdácskája kitörölhetetlenül beégette a memóriánkba a Heartbeats melankólikus gitártémáját és varázslatos dalszövegét. Az argentín szülőktől származó, de svéd születésű és állampolgárságú művész 2002-ben kezdett szólókarrierbe, és akusztikus gitárján, valamint a hangján kívül mást mindmáig nem is nagyon használ a stúdióban, illetve a fellépései során. Az első albuma Veneer címmel jelent meg 2003-ban Svédországban, s rá egy évre sok más mellett megnyerte a helyi Grammy-t a legjobb új művész kategóriában. Ezt követően 2005-ben a Peacefrog Records gondozásában világszerte terjesztésre került a Veneer, és egykettőre platinalemez lett a hazájában, Angliában és Írországban (utóbbiban ráadásul dupla platina), míg Ausztráliában és Új-Zélandon az aranylemez státuszig menetelt.

A nagy hírnév szerencsére nem változtatta meg teljesen Gonzálezt, és amint reflektorfényen kívülre került, elkezdett dolgozni az In Our Nature-ön. A korong meghallgatása után konstatálhatjuk, hogy a szerkezetet illetően semmi nem változott: ismét végeláthatatlan gitárpengetésből és González lágy hangjából alkotnak füzért a dalok, és az időtartam is hozza a megszokott, közel fél órát. Első blikkre semmi lényeges nem történt, és ez a termék megemésztésének a kezdeti szakaszában igen jó, később azonban már nem annyira. Nyílván eleinte így könnyebben pörög végig az album, mintha mondjuk újítások hatalmas mennyiségével kellene megbarátkoznunk, de az eképpen keletkezett változatlanság, dermedtség idővel megbosszulja önmagát. Nem lehet érezni, hogy négy év telt el a Veneer és az In Our Nature közt, akár egyazon stúdiósession keretében is megszülethetett volna mind a huszonakárhány felvétel. Az egyetlen érdemi újdonságot a számok szövege adja, ugyanis González ezúttal a csendes, meghitt romantika helyett a világ problémáin lamentál keservesen, és nem tudom, hogy a híressé válása miatt foglalkozik az élet csodálatos apróságai helyett hirtelen ekkora dolgokkal, de nem vált be igazán. Ezt megkaphatjuk mástól is.

José González – Down The Line

Egy sötét, szomorú hangulatú In Our Nature-rel van dolgunk. A gitárjátékok erősebbek, hangosabbak és intenzívebbek, mint a Veneeren: a húrok fájdalmasan vad, erős pengetése összeszorítja a hallgató szívét a jól megírt dalszövegek hallatán (különösen a záró Cycling Trivialities közben, ami egyértelműen a gyűjtemény legszebb darabja), és tulajdonképpen emiatt nincs okom rossz érdemjegyet adni a korongra, meg már csak azért sem, mert ezúttal González a Massive Attack-féle Teardropot énekli kötelező coverként, méghozzá nagyon jól. Másfelől viszont úgy érzem, hogy nem kellett volna nagyon megerőltetnie magát, hogy akár még egy ennél is jobb albumot írjon, és ezt jó pár felvétel igazolja is. Az In Our Nature így pont annyi, amennyire egy díjnyertes és világszerte elismert bemutatkozás után biztonsági lépésként garantáltan számítani lehet: jó, de semmi extra. Háromnegyed.

Ehhez képest a brightoni Fink új albuma óriási meglepetés. A kilencvenes évek közepétől eredetileg drum and bass-t, majd később egyre több breakbeatet pörgető dj a bakelitjeit és lemezjátszóit 2005-ben gitárra cserélte le, és azóta nagyjából ugyanabban utazik, mint az előbb bemutatott kollegája, sőt, Fink nyíltan vállalja, hogy González munkái is inspirálták a váltásban. Tavaly jött ki az első eféle albuma a Ninja Tune-on Biscuits For Breakfast címmel (e mellett 2000-ből még van egy Fresh Produce című, kisebb sikert aratott elektronikus zenei próbálkozása), és a kiadvány akkora siker lett a labelen, hogy Jon More-ék idén az új Amon Tobin és a Cinematic Orchestra mellett őt promózták a legjobban.

Másfél év sem telt el tehát a Biscuits For Breakfast és a most megjelent Distance And Time közt, újítások viszont mégis vannak dögivel, és a mutatókkal ellentétben az ismeretlennel való kísérletezés ezúttal kiválóan működik (egyúttal pedig tudni kell, hogy a tavaly még csak egyszemélyes Fink ma már egy háromfős szerény bandát takar, amiben természetesen még mindig maga a névadó jócskán a főszereplő). Az első lemez messzemenő gitárorientáltságát a Distance And Time már a számok felében dobkísérettel, esetleg komolyzenei aláfestéssel, vagy parányi mértékben, végtelenül finoman kimunkált elektronikával fűszerezi. Az album nyitódala, a Trouble’s What You Are In rögtön egy ilyen újkeletűbb felvétel, és hallhatjuk, hogy Fink hangjához csodálatosan passzolnak a minimalista felfogásban síró vonósok, de ugyanilyen jól és üdén illik a Blueberry Pencakes már-már house-os áthajlásokkal rendelkező négynegyedhulláma, vagy a Make It Good végén lévő triphopos bolondozás is (utóbbi egyébként ismerős lehet, ugyanis ez az akusztikus váltazata az If You Stayed Overnek, amit Fink még Bonobóval közösen írt a szintén brightoni producer 2006-os Days To Come című longplayerére).

Ezek mellett nem hiányozhatnak a balladák sem, és a választék ezen a téren is ragyogó. A kiadvány első kislemeze, a This Is The Thing elképesztően szomorú, de gyönyörű téma. Fink hozza a formáját: egyszerű, tömör mondatokkal képes hatalmas érzelmeket, érzéseket kifejezni (pl.: “I don’t know if you notice anything missing / Like the leaves on the trees or my clothes”, vagy “And the things that keep us apart / Keep me alive / And the things that keep me alive / Keep me alone”), és ez folytatódik a következő dalban is (If Only), amire csak azért nem mondom, hogy az album legjobb felvétele, mert annyi kiemelkedő darab van még ezen kívül, hogy igazságtalan lenne egyet külön kiragadni. Ráadásul most sikerült az is, ami a Biscuits For Breakfasten nem: a Little Blue Mailbox című záródal a balladás indításával, majd végül lágy rockba való fordulásával tökéletesen fejezi be ezt az egyébként is hibátlan kollekciót.

Fink – This Is The Thing

Sokáig féltem az újítások hallatán, de az első tíz perc minden kétségemet eloszlatta. Így kell egy zseniális első albumot überelni! Szőrszálhasogatásként egyedül azt tudnám felhozni, hogy ezúttal kevesebb szexi dalszöveg van, mint ezelőtt. A hangvétel búskomorabb, mintha Fink magánélete nem úgy alakult volna az elmúlt másfél évben, ahogyan eltervezte, de ez mit sem von le a Distance And Time értékéből. Ötös.