Kicsit hanyagoltuk mostanában a dubstep színteret, de most három komoly név összefogott, hogy letarolják 2010 első felét három nagylemezzel. Elsőként a még igen fiatal, de annál ígéretesebbnek tartott, a sokatmondó Hyperdub kiadó égisze alatt megjelenő csajszi, Ikonika debütáló albumáról mondjuk meg a frankót.
Szántszándékkal vettem előre Ikonika nagylemezét, amely a Contact, Love, Want, Have nevet kapta a keresztségben. A még mindig csak 25 éves Sara Abdel-Hamid már évek óta a köztudatban van olyan trackjeinek köszönhetően, mint a sok reprezentatív dubstep podcastben és válogatásban feltűnő Please illetve Simulacrum, vagy akár a 5 Years of Hyperdub válogatásra is feljutó Sahara Michael. Utóbbi nem kis fegyverténynek tűnik annak fényében, hogy azon a szelekción szinte kizárólag nagyon neves és minőségi (Burial, Kode9, Spaceape) illetve előremutató (Joker, Zomby, Flying Lotus) előadók számai kerültek fel – mondhatni, a krém. Ennek a társaságnak lett tagja Ikonika, aki talán azt is érzékelte, hogy ezzel az új szinttel új elvárásoknak is meg kell felelnie.
Már rég túl vagyunk azon a kérdésen, hogy megérett-e a dubstep a nagylemezre, mert erre többszöri egyértelmű igen választ kaptunk, és túlléptünk azon is, hogy lehet-e igazán klasszikus darabokat kiadni, amelyek megalapozzák a stílus történetét. Utóbbi minden bizonnyal az idő kérdése, de a kétszámjegyet ünneplő Hyperdub-válogatásnál már talán kiderül ez is. Az Ikonika lemeztől mindössze annyit vártam el, amit a tavalyi Martyn-lemez óta bármilyen dubstep anyagtól: mutasson valami újat a felnőttkorba lépő, amatőrizmussal már nem mentegethető stílusban. A végeredmény megfelel ennek, de mégsem vagyok igazán elégedett.
A Contact, Love, Want, Have ugyanis klasszikus első album: túl nagyot akar meríteni, nagyszerűnek és ötlettelinek akar mutatkozni, de ehhez mérten csak elnyújtott és ívtelen. Bőven van üresjárat, amelyek során az egyszeri geek gondolkodási időt kap, hogy a rengeteg Sega Mega Drive-os és NES-es időkből előrángatott, egyébként nagyon klassz effekteket a Sonic The Hedgehog 2-ben vagy a Super Street Fighterben hallotta-e. Kifejezetten gyengén kezd az album: még túrjuk a zsebünket az ötvenesért az automata előtt, amikor már szól az egyébként egész jó Ikonklast (Insert Coin), de utána se az ötlettelen Millie, se a kifejezetten idegesítő Idiot nem hozza meg a nyerő szériát. A klasszikus Tekken-karaktert megzenésítő Yoshimitsu már felvillantja a reményt, hogy egy rendes hommáge-albumot kapunk, de utána megint két egészen érdektelen tracken kell átverekednünk magunkat egyetlen élettel, míg sínre kerülnek a dolgok.
A They Are Losing The War üveghangszerűen erőtlen, de így is ütős effektje beindítja a dolgokat: jön a klasszikus Sahara Michael, a Burial-szerű énekes sample-öket bedobó Continue?, de ez még csak a medium nehézségi szint. Az utolsó dalkvartett ugyanis durvább, mint egy minden hájjal megkent boss: a Psoriasis drámai kiállásai, a Video Delays monumentális felépítettsége, vagy a Red Marker Pens (Good Ending) elhozzák a katarzist. Egyben pedig erősítik az érzetet a hallgatóban: ez az album akkor igazán jó, ha nem annak akar látszani ami, hanem jóval felnőttesebbnek. Előbbi esetben születnek az olyan gagyiságok, mint a Sara macskájának írt ballada, az említett Millie, vagy a maradék féltucat fölösleges track, amit rázsúfoltak erre az albumra. Azok nélkül az ötösön is elgondolkodnék, így legfeljebb háromnegyed a játék vége. (És így csak a top scores aljára kerül.)
Ikonika az A38-on csapatja egy Beyoncé remix-szel (a januári Real Your Nature keretében)