Körülbelül hárman feszülünk már jó ideje azon, hogy írunk a Battles új lemezéről. Nem fognám a lustaságra, hogy két hónappal megjelenése után született meg kritikánk a Gloss Dropról, sokkal inkább arra, hogy az amerikai trió lemeze elmagyarázhatatlan – mert önmagát magyarázza.
Akit esetleg a Battles első stúdióalbumának útjába sodort az annak idején dúló hype, két dolgot tehetett zenei hovatartozása szerint: nézett mint a moziban, hogy mi ez az überkomplex zagyvalék, amelyben rockszerű jellege ellenére még tisztességes ének sincs, vagy keblére ölelte az akkor még Tyondai Braxtonnal felálló bandát, és kihúzott egy szöget a rockzene koporsójából.
Pláne, ha tisztában volt azzal, hogy ez a társaság egy olyan kiadó égisze alatt dolgozik, mint a Warp, amely az elektronikus zene fejlődéséért tett mérhetetlen és felfoghatatlan mennyiségű munkája mellett is képes volt nyitni egy összetettségében és újdonságkeresésében progresszív rockzenei vonal felé. Az inkább funkos-poszpunkos !!!-kel és a folkos-hagyományos vonalat képviselő Grizzly Bearrel együtt egy valódi szupercsapatot szedett össze az angol kiadó, így nem csoda, hogy 2007 masszívan erről a három zenekarról szólt, a !!! a Myth Takes-szel, a Grizzly Bear egy klassz ep-vel (Friend), a Battles pedig a Mirroreddal tette felejthetetlenné az évet.
Ha a legfőbb különbséget kell vonnom a most megjelent Gloss Drop és előzménye között, kénytelen vagyok önmagam ismételni – ez a lemez önmagát magyarázza. A Mirrored inkább volt zeneértő huszonévesek fülorgazmusa, köszönhetően olyan “az életben egyszer”-szintű közjátékoknak, mint például a Rainbow második felében egy idióta effektből hirtelen megszülető, elképesztő erejű torzított gitárorkán, miközben maga a Nagy Manitou jelenik meg a többezer méter mély kanyonok szabdalta táj fölött. Vagy ott van a hátborzongató Race:Out, mely egy elveszett Frankenstein-film zenéjéből nehezen érthető, de mégis rendkívül magabiztos lazasággal vált könyörtelen funkrockba. Hangsúlyoznám, olyan számrészletekről beszélünk, melyek súrolják a “zenetörténeti” kategóriát, de mégis azt kel mondjam, azért kell egy kis elvetemültség, hogy az ember ugyanúgy élvezze egy kedd délután és egy szombat reggel a Mirrored világát.
Ellentétben a Gloss Dropéval. Szó nincs arról, hogy poposabb lett volna a Battles, ez nyilvánvaló badarság lenne, ugyanúgy, ahogy nem észrevenni, hogy sok minden változott az immár trióként dolgozó banda képletében. Nyilván nem lehet mindent Tyondai Braxton távozására fogni. A társaságban maradt egy ex-Helmet meg egy ex-Don Caballero-tag – így a krédó a Gloss Dropon is a ritmus. De mindenáron: a Mirrored “zenei feladványai” után ezen a lemezen elkezdődnek dalok formálódni a fülekben.
Battles – Wall Street
Az Africastle tökéletes és hangulatos nyitószám, mégis szinte teljes ellentéte a már régóta hallgatható Ice Creamnek, mely annyira latino Matias Aguayonak köszönhetően, amennyire csak lehetséges. Az ilyen és ehhez hasonló, kiváló vendégművészekkel turbózott számok (My Machines – Gary Numan, Sweetie & Shag – Kazu Makino) teszik első hallásra különbözővé elődjétől a Gloss Dropot. Amelyet egyszerűen nem lehet nem élvezni – nagyszerű tempókban folynak okos számok, kiváló vendégvokál-témákkal. Kell ennél több? Hát nem kell. Mit kell ezen magyarázni? Négyötöd.
Tracklist:
- Africastle
- Ice Cream (Featuring Matias Aguayo)
- Futura
- Inchworm
- Wall Street
- My Machines (Featuring Gary Numan)
- Dominican Fade
- Sweetie & Shag (Featuring Kazu Makino)
- Toddler
- Rolls Bayce
- White Electric
- Sundome (Featuring Yamantaka Eye)
Borító:
