Matias Aguayo – I Don’t Smoke (Kompakt)

Több mint másfél évvel a szenzációs Ay Ay Ay után végre új zenékkel jelentkezik Matias Aguayo, és a négy felvétel elmondhatatlanul jó. Protohouse és afrodiszkó találkozik egymással huszonnégy percben, a hangulat a táncolás és a fotel közti vékony vonalon egyensúlyozik mesterien. A Comeme Riddim már csak az elnevezéséből adódóan is beszédes, de a géppuskatűzre ugráló Ninos a bakelit igazi csúcspontja a maga lecsupaszított, nyers valójában. A címadó számon Aguayo a hagyományosabb énjét veszi elő újra – s amíg mindkét oldalára jut ideje, addig valószínűleg zseniális is lesz tőle minden.

Christophe – The Force (Futureboogie)

Egy egyszerű acid témára húzta fel Christophe az új zenéjét, ami elrendezésében annyira funky, hogy nehéz ennél jobbat találni retropartik főidejére. Julio Bashmore ennek ellenére mégis komolyan vette a remixelői szerepkörét, és egy zongorajátékkal az aranykori house palettájára helyezte fel a végeredményt. Lukas a dubokra és egy vokáltöredékre alapoz a saját értelmezésében, ami így nem távolodik el az eredetitől szinte semennyire, de jóval mélyebb annál. Zárásként a PBR Streetgang duója hozza vissza Angliába a hangzást a 20:20 Vision és Leeds house partijai előtt tisztelegve.

The Model – Still In My Heart (Crosstown Rebels)

Az 1980-as évek húzós electrohimnuszaira reflektál The Model az új kislemezén, ami önmagában is elég lenne ahhoz, hogy megállja a helyét a parketten, de a vokálnak köszönhetően még emlékezetesebb marad. Az igazán váratlan irányokat azonban a remixek adják: Brett Johnson hosszúra nyújtott delíriumos hangvétele és Ivan Smagghe még hosszabb, még bizarrabb narrációja teljesen kifordítja önmagából a valóságban popzenének meghatározott eredetit. Sokoldalú megjelenést könyvelhet így el a Crosstown Rebels; idén ez már a második említésre méltó lemezük.

Lee Foss – Starfruit (Hot Creations)

Négy aranykori funkhouse-zal kezdi a nyarat az év egyik legnagyobb felfedezettje, a chicagói Lee Foss. A bakelitet indító Someone New klasszikus vibe-ja és tengerparti hangulata nemcsak 1994-et juttathatja a hallgató eszébe, hanem a forró nyári estéket is. A szerző további felvételekben is jól alkalmaz szexis vokálokat különféle funkys ritmusszerkezeteken, ezért a Starfruit annak ellenére is kiváló megjelenéssé válik, hogy tulajdonképpen igazi hajnalihármas bombával nem rendelkezik. Az első két koktélhoz viszont így is tökéletes hangaláfestés.

Samuel Fach – Simple Pleasure (Tonkind)

Ritkán hallani német house művésztől annyira laza hangulatú zenéket, mint amikkel Samuel Fach jelentkezik az új ep-jén. Mint ahogy a címe is mutatja, egyszerű örömről van itt szó, avagy nincs semmi túlbonyolítás, netán rejtett tartalom a számokban. Csak a feelgood, a lassú bólogatás, az építkezés és a humoros kiállások határozzák meg a huszonnyolc percnyi anyagot, ami így igazi szórakozás a javából. Fach jól keveri a táncolós témákat és a középtempós ütemeket egymással. A Work On The Show és a Discore igazi győzelem e szempontból, az utóbbiról ráadásul sosem gondolnánk, hogy német az elkövetője.

Paulo Olarte – Mil Anos (Gala)

A kolumbiai Paulo Olarte jegyzi a nemrég működő Gala kiadó első megjelenését, és a Mil Anos címre keresztelt bakelit rögtön egy szívet markoló szerelmes dal Dél-Amerikáról. Az ének és a melankolikus hangulatú szöveg a helyi tradícionális folkzenekarokat idézi fel, miközben a négynegyedek a Kompakt poposabb hangvételű klasszikusaira utalnak vissza. A hátoldalon található Goldwill remix minimalista kontextusban szólaltatja meg a legszebb hangokat, háttérbe helyezve a vokált, és előtérbe rakva a könnyed melódiát.