Aki egy kicsit jobban szereti és ismeri az átlagnál az elmúlt húsz elektronikus zenéjét, illékony hangulatokat, misztikus utalásokat, lágy ambienteket és széles érzelmi spektrumon mozgó IDM-dalokat emlegetve biztos, hogy a Boards of Canadára fog gondolni. A hangmintákon alapuló zene történetének legtöbb kommentárját igénylő és leghomályosabb kérdéseket felvető életműve gyakorlatilag az első másolt kazetták terjedésétől kezdve hihetetlen hatással van mindenkire, aki valaha akár csak egy stúdió közelébe került; más kérdés, hogy a felületesen nézve egyszerűnek tűnő dalszerkezetek és hangminták sokakat eltérítettek a sima hommage-tól az öntudatlan másolásig. Lone első nagylemeze igazi lécrezgető volt ebből a szempontból, az objektív megítélést pedig jelentősen nehezítette, hogy a 2008-as év egyik jellegzetes trackszerkesztési tendenciája, a fragmentáltság dicsőítése (lásd: Flying Lotus – Los Angeles) a Sandison-testvérek örökségén felül nyomta rá a bélyegét a lemezre.

Az azóta eltelt időben Matt Cutler Lone művészneve alatt remixelte Bibiot, az Underworldöt, az a megtiszteltetés érte, hogy rákerült egy trackje Kode9 DJ-Kicks válogatására, nem mellesleg pedig kiadta második nagylemezét (Ecstasy & Friends). Minket most azonban mindezeknél jobban érdekel az Emerald Fantasy Tracks című harmadik anyag, mely nemrég jött ki, és borítójával újból erőteljesen idézi a Boards of Canadát (egészen konkrétan a Music Has The Right to Children albumra emlékeztet még a kísértetiesnél is jobban).

Így kissé gyanakodva böktem rá a play gombra, hogy mégis mi várhatok egy egyszer már előtt anyagtól, de hamar rá kellett jönnöm, hogy a az elmúlt két év gyökeres zenei módszerváltást jelentett Cutlernél: a legrövidebb track is bőven három perc fölötti, ráadásul csupán nyolc számból áll, mely különösen számomra jelentett megkönnyebbülést, mivel jobban kedvelem a rövid, de tartalmas albumokat, mint a hosszú perceken keresztül erőltetett kiállásokat, átvezetéseket – nagy zseninek kell lenni, hogy ne váljanak az ilyen közjátékok fárasztóvá. Az Emerald Fantasy Tracks egyik legnagyobb erőssége az a sűrűségi szint, ami az egész albumot jellemzi. Zeneileg pedig sikerült egészséges távolságba kerülni a Sandison-testvérekkel (sokkal inkább, mint amit az említett borító ígér), de azt el kell ismerni, hogy alapjaiban ez egy klasszikus IDM-et, ambient textúrákat és főleg tánczenei (house) ütemekből és tempókból építkező anyag.

Tulajdonképpen fényévnyi távolság van a szinte táncolhatatlan Lemurian és Emerald Fantasy Tracks között, utóbbi ráadásul sikerrel menti át legjobb hangulatait az első lemezről egy sokkal vérpezsdítőbb formába: a vitathatatlanul top sláger, a Moon Beam Harp olyan, mint egy house trackkel fúzionált BoC-remix; az Ultramarine jóval csöndesebb és okosabb, de ugyanannyira minőségi darab. Összeségében jóval egyértelműbb anyag az Emerald Fantasy Tracks, sima négyes munka.

Lone – The Birds Don’t Fly This High