A Balaton Sound csütörtöki napja hozta el a legkevesebb – hogyismondjam – aktuális sztárt, de ez a tény szerencsére nem volt releváns viszonyban a fellépők élvezhetőségével. Időutazós Ninja Tune-szett, testőrök a színpadon és élükre vasalt japánok a Kultblog beszámolójában.
Évről évre külön küzdés számomra ilyen-olyan nyári elfoglaltságaim miatt eljutni a a nagy nyári fesztiválszezon szabadon választott állomására. Ez már évekkel ezelőtt is így volt, ezért amikor még a legelső Balaton Sound sajtótájékoztatóján ültem 2007-ben a Millenárison székek helyett odahurcolt napágyak, rögtönzött koktélpultok és biztiőrök között, sejtettem, hogy legalább Zamárdi lesz a helyszín szerencsés esése miatt, amit évről évre megcélozhatok egy-két napra. Így a legelső Soundra – amely még olyan nevekkel próbált bevonzani, mint a Nouvelle Vague, a Madrid de los Austrias vagy Kruder & Dorfmeister, jobban adva a lounge-chillout hangulat felélesztésére – egyből hetijegyet vettem, és nem is kellett igazán csalódnom. Kicsit ott volt az insider-feeling, bár nem voltunk kevesen; az említett hangulat valahogy jobban is működött, bár az említett osztrák duó pont nem tett hozzá, ellenben azzal a csomó kis- és középsúlyú zenekarral, amelyek viszont nagyon jó koncerteket adtak egy nagyon jó környezetben, ráadásul a Beastie Boys igazi headlinerként tette fel sokak szerint a koronát az első menetre.
Nem akarom a “régen minden jobb volt”-konzekvenciájára kifuttatni a beszámolót, de ahogy eltöltöttem az első óráimat a parton, levadászva a szokásos szezonindító roséfröccsömet (Ikon Pincészet & Borfalu ftw!), fel se merült bennem, hogy ez már nem egy teljesen másik világ, amely egy másik közönség más igényeit igyekszik kiszolgálni. A lounge-vonal, ha ki nem is irtódott, de “elnyerte” helyét két olyan helyszín közé beszorítva, ahonnan az egyikről Roger Sanchez életműve, a másikról meg konstans basszusnehéz dübörgés hallatszott. A Mastercard Paypass Lounge szép neve és a műfaj elméletben ideális körülményei megteremtése ellenére nem működik, határállomás két koncert között. Persze, jó dolog félmeztelenül műbőr kanapékra ledőlni, és süttetni közben hasunkat, de ez valahogy mégsem olyan szórakoztató, ha az ember mellesleg akar is figyelni arra, amit mondjuk egy DJ Food művel aprócska dj-pultján, egy kissé őrbódé-szerű valamiben. (Lábjegyzet: túl sokat nem akarok rugózni ezen, de ki****ottul rossz rendszernek tartom az idénre kialakult 8-10 különféle jegy, kupon, voucher és más anyámkínja által kialakult rendszert, aminek – illetve a szakmai karszalag megszerzési tortúrájának – részben köszönhetően Fooddal, és nem a Hungarian Hiphop Allstars-szal indult nap.)
Az érdekes helyszíni megoldások ellenére azt kell mondjam, hogy a fent említett szett marad talán a 2011-es Balaton Sound legkellemesebb élménye. Aki kicsit ismeri a DJ Food-ügyet, tudja, hogy ezen név alatt többen is léptek már fel a Ninja Tune katalógusából, megfordult benne Patrick Carpenter is (ex-The Cinematic Orchestra), egyfajta vándorprodukcióról lévén szó – napjainkra egyedül maradva Strictly Kev volt az, aki elhozta a nindzsás bakeliteket, meg a feelinget, ugyebár. Még az se baszta el a dolgot – inkább csak összekovácsolta a maroknyi közönséget -, amikor szigorú emberek jöttek mindenféle műszerekkel bemérni, hogy elbasszuk-e más emberek fontosabb szórakozását, egyben ennek köszönhettük az év közönség-beszólását is.
Lényeg a lényeg, Strictly Kev bátran küzdött a körülményekkel, és a pénteki Rainer Trüby sokkal homogénebb, de nem kevésbé kellemes szettjével szemben leginkább érettségével és változatosságával győzte meg hallgatóit. Egy olyan összeállításban, amelyben megfér másfél órán belül kényelmesen a Radiohead Justja, Roots Manuva Witnesse vagy akár a N.W.A Fuck Tha Police-ja, ott van finesz, azt hiszem. Az echte angol indie-től kezdve egészen a gengszterhiphopig utaztunk, és látszott, hogy Kev mindent imád, amit csak a hangszórókba került (volt, hogy szinkronban szövegelt a refrénekkel) – változatossága mellett mégis volt az egész szettben valami finomság, az érzés, hogy ha zeneileg nem is kifejezetten a chillout-vonal, amit hallunk, hangulatban mégis oda kerültünk. Amikor pedig elindult a legendás Coldcut & Hexstatic szám, a Timber, eljött a csúcspont is – az valahogy egy olyan pillanat volt, amikor múlt (a Coldcutosok kezdtek el DJ Food név alatt játszani), a jelen és a jövő összeforrt. Ennél a pillanatnál éreztem, hogy úgysem jöhet, több, és amúgy is kell egy újratöltés Snoop Dogg előtt, így le is léptem a pálmák között.
A csütörtöki nap meglepően magas nézőszáma 99%-ban köszönhető a két, a maga műfaji rétegét maximálisan lefedő Heineken Nagyszínpad-fellépőnek, hiszen egy “Snoop Dogg-koncerten voltam a ‘Soundon”-kredit olyannyira jó kredit a bérházakban ütemesen bólogató srácok számára, mint az ugyanezt Tiestoval behelyettesítő lakótelepi vagányoknak. Ennek megfelelően este 8 körül már szinte zavaró tömeg alakult ki, ami nem hiszem, hogy bármelyik első Sound-napon megtörtént volna eddig, de lényeg a lényeg, Snooppal kapcsolatban egy szemernyinél azért több bizodalmunk volt, hogy valami izgalmasat nyújt majd nekünk élőben, pláne, hogy lemezen gyakorlatilag megtestesíti mindazt napjainkra, amit már marhára ununk az amerikai hiphopban. A nosztalgia azonban olyan fétis, amitől nehéz szabadulni, márpedig az aznap este három mc által is támogatott Snoop múltjában azért bőven vannak olyan zenék, amelyeket hallva még 2011-ben is szívesen tornáztatja a karját és a nyakcsigolyáit bárki, akit egy kicsit összetört mondjuk Nate Dogg közelmúltbeli halála, vagy a g-funk-korszak leáldozása.
Ehhez mérten rekordgyorsaság alatt sikerült ráunnom mindarra, amit hallani lehetett a Nagyszínpadról. Eleve, már tíz évvel ezelőtt is kissé avíttas volt a Carmina Buranara bevonulni, rendszerint a fantáziátlanság látszatát elkerülni se igyekvő metalzenekarok dobják be ezt a kártyát, de a show az show, és Snoop maximálisan rájátszott arra, hogy három óriási kivetítő mutatja mindent mozdulatát – ahogy már megszokta. A megszokottság pedig meghatározó fogalom volt aznap este, még másnap is találgattam ismerősi körben, hogy vajon van-e egy “Európa” feliratú mappa, melyben a teljes, percenként leosztott menetrend ki van kötve, amelyet vagy elfogad a szervező, vagy kalap-kabát, megyünk tovább. Ennek megfelelően voltak kurvás táncoslányok (egy fehér, egy fekete, így igazságos), látványosan a színpad szélére állított, valószínűleg tervszerűen rezzenéstelen arcú nagydarab testőrök, kutyajelmezes-melegítődzsekis kabalafigura csápolt a háttérben, pörgött-forgott a vurstlihangulat, de mivel fér óra alatt senki se lőtte el azt a pálcát, amelyikre egy jó szám volt szikszalagozva, így rövid úton el is néztem az OTP Bank Színpad felé.
Tokyo Ska Paradise Orchestra – ez a négy szó így nagyjából elegendő is volt ahhoz, hogy listára tegyem a japán kilencesfogat koncertjét, már amennyiben évről évre sikerül abszolválni valamilyen kevéssé ismert, de annál jobb és lelkes zenekar koncertjét. A Madrid de los Austrias és a tavalyi Club des Belugas után idén a Tokyo Ska-n volt a sor, és a lelkes előadásmód és a tökéletes vízszintes előzetes igények megtették a hatásukat, rövid időn belül már együtt ugráltam azokkal, akiket az egyébként több fényeffekttel, mint zenével dolgozó Tiesto csöppet sem mozdított be. A japán társaság egy láthatóan jól kitalált színpadi produkció vázát tölti fel minden fellépése során abszolút hagyományos ska-jával: élére vasalt selyemöltönyök, jakuzák és fékevesztett üzletemberek közti imázs, és hangszereiket maximálisan uraló előadók tettek róla, hogy kellemes élmény maradjon ez a koncert is – végső soron a 2011-es Balaton Sound első napjával együtt.
Korábbi hírek és beszámolók a Balaton Soundról a Kultblogon: