Tehát kijött annak a zenekarnak az új lemeze, amit az első kapcsán úgy volt sikk emlegetni, hogy ahol a fekete Robert Smith énekel, és ez számított az érdekességnek. Okereke (ő az a fekete) énekelt egyet a Chemical Brothers-nél (Believe), aztán tavaly jött egy kevésbé sikeres második lemez, ahogy az lenni szokott. Most meg itt ez az új, ami formabontó (próbál lenni) a maga módján. Ami maradt: pörgős popdalok finom, telt énekkel, néhol szépen töredezett ütemekkel. Ami eltűnt: a Robert Smith akcentus. Ami jött: gazdagabb hangszerelés, elektronika minden mennyiségben, szintik, pumpálás, fúvósok, tekerés össze-vissza, hülye ókori számcímek.

Bloc Party – Talons

Nyilván sok időt töltöttek a keveréssel, vagdosással a stúdióban, szépen is szól, meg izgalmas is a maga módján, csak hát nem egy kísérleti elektronika lemezt kell keresni ezek mögött a számok mögött, hanem egy olyan indie bagázs kalandozását kábelföldön, akik eddig még inkább csak át-átutaztak, most viszont körutaznak-körülnéznek. Nyilván van, akinek ez nem tetszik, meg mutogat, hogy hú de nem kúl, hogy most ezek Prodigy-t játszanak. Nem kúl, de na, üsse kő, ez engem leköt, jobban mint az előzők, és biztos vagyok benne, hogy vannak még rajtam kívül mások is így ezzel.

Nyilván azért annyira nem perfekt, járna egy delete gomb nem is egy sávnak. Ezt a Biko-t hogy gondolták például, így egy hónap után sem értem. Kifejezetten béna. És ha van itt egy ekkora szám, mint a Halo, minek bizonyítják a One Month Off-fal, hogy azért feltűnően rossz wannabe slágert is képesek csinálni. Elhisszük mi, mással is megesik, azért lemezre nem muszáj tenni. Az iPodra az ember válogat, a skip gomb meg minek kopjon. Volt már a neten olyan elmés kritika, amely szerint tökéletesen érdektelen a lemez. Én azt mondom, hogy nem az. Nem túl eredeti, de tetszetős popalbum.