Míg az Antlers-höz hasonló, elsöprően érzelmes indie-rock bandákról csak végtelenül lelkesen tudok beszélni, itt van az XX, amelynek az albumába szorult legalább annyi fájdalom, mint a brooklyniakéba – és mégsem tetszett eleinte. A Hospice után úgy éreztem, hogy kell valami megalomán, csak posztrocki ihletéssel átadható zene ahhoz, hogy az ember olyan dolgokról énekelhessen mint a kedvesének rákban való haldoklása. Ráadásul Silbermanék debütálása cseppet sem volt giccses, sokkal inkább figyelmen kívül hagyhatatlan és ijesztő, olykor el is ment a kedvem tőle, annyira rátelepedőssé vált. Ki tudja-e egyáltalán önteni az ember a teljes lelkét úgy, hogy ne megalomán eszközökhöz nyúljon: szívbemarkoló refrénekhez, brutális gitárörvénylésekhez?

A Cure-nál kevés emocionálisabb zene van Albionban, ők mégis el tudták kerülni jobbára, hogy az életművük se az említett panelekhez, se a bazári gótsághoz ne kerüljön veszélyesen közel. Így aztán nem különösebben meglepő, hogy egy ilyen nagyszerű mutatvány szinte végigihlette az egész évtizedet, a Bloc Partytól kezdve a TV On The Radio-n át egészen a Black Kidsig (akik már annyira nyúlják Smithéket, hogy tribute banda is lehetnének). És most itt van az XX, amely olyan ügyesen idézi a Cure-t, hogy sokan talán csak a Shelter pofátlanul nagy Last Dance-nyúlásából fogják a tényállást észrevenni. (Érdekes, hogy más szakírók a Pornography-korszak Cure-jához hasonlítják őket, szerintem legalább annyi a Disintegration is bennük.)

Míg a Black Kids egy jobbára fél éven át rajongható és feledhető zenekar, az XX-ben sokadik hallgatásra is érezheti az ember a potenciált, hogy ebből valami maradandó is lehet. Talán éppen azért, mert debütalbumuk (nincs jobb kifejezésem rá) annyira “kis zene”, hogy gyámoltalanságában vonja magára a figyelmet. Már említettem az intrót, ami egy nagyszerű megtévesztés arra vonatkozólag, hogy mi hallható az album hátralevő részén. Pár egyszerű gitárpengetéssel egybekötött orgonabúgatás ad meg egy hamis alaphangulatot, amire egy alapvető tánczenei ütem érkezik, szóval teljes a képzavar, de annyira hallgattatja magát a dolog, hogy a rákövetkező VCR-ban már csak azért sem teker tovább az ember. Itt ugyanis Four Tet albumok jellegzetes csilingelései adják már a hátteret, később a Basic Space-ben infantilis szinti szomorkodik, és ahol nem Kieran Hebden (akivel egy suliba jártak egyébként) zenéinek mintái tűnnek fel, ott Romy Madley Croft bársonyos, r&b(!) énekesnőket idéző hangja uralja a zenét. Mellette Oliver Sim kellemes csendestárs, jóval kevésbé jellegzetes, de ketten együtt kiválóan hajtják az albumot. MySpace-ükön Justin Timberlake és Rihanna is szerepel meghatározó élményeik között, és ez akár poén, akár komoly, ha csak az énektémákat nézzük, van benne valami. (Talán inkább komoly: iTunes bónusz trackként Aaliyah Hot Like Fire című számának feldolgozását osztogatják lemezük mellé.)

The XX – Crystalised az Amsterdam Acoustics-ban

Úgy fejeződik be ez az album a Stars-szal, hogy szinte észre se vesszük, hogy véget ért. Szinte észre sem vesszük, mennyire jó ez minimalista koncepció – és hogy mennyire jólesik hallgatni. Négyötöd.