Ha Anneke, akkor Turbo; úgy tűnik, ez a felállás kezd már szokásossá válni a Negative Art szervezőinél. Turbóék legutóbb unplugged-esttel készültek Anneke és Danny Cavanagh közös műsora előtt, az A38 színpadán azonban bedörrentették a “motorokat”, és toltak egy klassz space-rock estet, ami elrepített a hetvenes évekbe, de úgy, hogy közben megidézte az igazi, koszos garázsfílinget és a modern rock hangzásvilágát is. Még mindig imádom a gitáros (Vígh Dávid) stílusát, még mindig zavar Tanka Balázs énekes néha oda nem illőnek tűnő hangja, de azért alapvetően meg tudtak nyerni maguknak ezzel a felpörgetős produkcióval.

Annekével kapcsolatban bevallom, elfogult vagyok. Szinte bármit csinálhat, én úgyis oda leszek érte. Nemrég fenekesül felfordult a zenekara, nem maradt más csak ő és a metál színtéren egyre elismertebb párja, Rob Snijders (Garcia Plays Kyuss) dobos, a másik két, az elmúlt éveket meghatározó tag kiszállt. Ezért aztán én sem tudtam, mire számíthatok. Vérbeli rajongóként természetesen láttam már őt az Agua de Annique-kel, de az még 2008-ban történt, egy teljesen más hangulatú, apró klubkoncerten, ahol a finom, visszafogott dalok domináltak, még az Air lemeznek köszönhetően.

Az Agua de Annique a magyar fellépésekre időzítette a két új tag, a basszer Jamie Cavanagh (Anathema) és engem színpadi megjelenésében Paul Masvidalra (Cynic) emlékeztető, a jazz műfajából érkezett gitáros, Thomas Martens premier fellépését, így igazi kuriózummá vált a hajós buli. A friss tagok által behozott új hangzás teljesen új karaktert adott a zenekarnak, sokkal lendületesebb és ütősebb lett a zene, mint amit az albumokon megszokhattunk. A kis klubkoncertre emlékeztető kellemes elszállásokat most csak elvétve idézték meg, mivel a jövőbe mutató, súlyosabb témák domináltak.

Volt persze vidáman csilingelő, egyszerű finomság is, hiszen előkerült a Sunny Side Up, az I Want vagy a Hey, Okay az új lemezről. A Gathering blokkban (Shrink, My Electricity) megidéződött az a kristálytiszta, gyönyörű énekhang, ami miatt olyan sokan szerették őket. Az első albumról (Air) is előkerültek a maradandó darabok, a sokszor átértelmezett, de még most is szívbemarkoló Beautiful One vagy a szomorkás Trail of Grief és Sunken Soldiers Ball. A Physical is teljesen más arcot öltött, ezzel a zenei-hangszeres alappal valahogy még erősebb lett, mint az In Your Room albumon, pedig húzódarabnak számított már ott is. Feldolgozások közül az Eurythmics Here Comes the Rain Againjét ajándékozta lelkes hallgatóságának Anneke, élettel teli, érzelmes és lendületes előadással.

Tőlem tényleg bármit tehetne Anneke, de a helyzet az, hogy amit csinál, az valóban jó. Kezdve azzal, ahogyan kommunikál a közönségével, egy jó boszorkány bűbájával csábít, aztán persze énekel azon a hangon, amely a legkeményebb metálharcosok és legelvontabb jazzimádók szívét is megmelengeti. Ha gitárt vesz a kezébe, még ha téveszt is a hangokkal, lenyűgözően teszi, de a zongora mellett is képes megőrülni. Légies gráciával és dögös szenvedéllyel tölti meg a koncerttermeket. Ez az este is róla szólt, a zenészek, a háttérben pedig tették a dolgukat. Jamie Cavanagh viszont basszustémáin kívül azért “karaktert” is adott, reménykeltő ez a jövőre nézve.

Anneke egy angyal, aki ha boldognak érzi is magát, nem felejti el közönli rajongóival, hogy a szívében metál van. Lassan ezt a fémet is megmutatja valószínűleg, amiben remek társakat talált az aktuális zenekarban. Jó volt ez az este is, egy kis melegség, amit el lehet tenni a télre.

Fotók: Bognár Norbert

Kapcsolódó cikkeink:

• Angyalok közöttünk – interjú Anneke van Giersbergennel
• Zeneterápia Danny-vel és Annekével (beszámoló Anneke és Danny Cavanagh közös koncertjéről)
• Kitisztult levegő (Anneke van Giersbergen – Pure Air kritika)
• Annekével a felhők felett (Agua de Annique – Air kritika)